Runaway Bride (Carlos Sainz fanfiction) BEFEJEZETT

3. Señor Sainz

A padló fekve próbáltam magamhoz térni, de mivel az ajtó elég nagy erővel csapódott a fejemnek, inkább csak egy fáradt nyöszörgést hallatva borultam vissza azon elmélkedve, vajon mekkora púpom fog nőni néhány órán belül.

-Ó, perdón, señorita. – guggolt le mellém egy hihetetlenül jóképű, élénkpiros, félig felvett tűzálló ruhába öltözött srác, fején egy, a ruhájával összhangban álló baseball sapkában. – Nagyon sajnálom, nem láttam, hogy jössz. -próbált felsegíteni a földről, de amint felálltam, megszédültem, ezért utánam kapott, és a karomnál fogva tartott meg. Ránézésre kb. 20 centivel volt magasabb, mint én, haja, már amennyit láttam belőle, sötétbarna vagy fekete volt, szemei akár az olvadt csokoládé. Az egyenruhája kiemelte alapból is barna bőrét, és mivel nem húzta fel teljesen az overált, láthatóvá váltak széles vállai, valamint kidolgozott felsőteste is.

-Semmi baj, én nem néztem a lábam elé, nem a te hibád. – szabadkoztam, közben pedig igyekeztem nem nagyon bámulni.

-De bunkó vagyok, be sem mutatkoztam. -kapott a fejéhez. -Carlos vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. -mondta.

-Ellie. -mutatkoztam be azon a becenéven, amit csak a családom és a barátaim használtak, más, például Dominic sosem hívott így. – Pilóta vagy? -mutattam fél kézzel a ruhájára és a mögötte lévő teremre, ahol éppen az interjúk zajlottak, ahogy azt korábban Roberto is említette.

-Igen, idén a Ferrariál vezetek. -húzta ki magát a fiú, mint aki igazán büszke rá. -Tényleg ne haragudj, általában nem szoktam ilyen gyönyörű nőket ilyen módszerekkel ledönteni a lábukról. -nevetett. – Általában a kevésbé fájdalmas és sokkal inkább kellemes módszereket választom, például meghívom őket egy italra. Apropó, nem vagy szomjas? -villantott rám egy bugyiszaggató mosolyt a spanyol.

Még mielőtt azonban bármit is válaszolhattam volna, egyszerre két dolog is történt. Carlos tekintete az ujjamon levő gyémántgyűrűre esett, Walter pedig pont ebben a pillanatban jött utánam, mert valószínűleg feltűnt neki, hogy sok időt töltök a mosdóban. Amikor megpillantotta a pilóta kezeit a karomon, úgy indult meg felénk, mint egy dühödt rodeóbika, és mire kettőt pislogtunk, elrántott Carlos mellől. A pilóta megszeppenve elengedett, majd feltett kézzel hátrébb lépett, mutatva, hogy semmi rosszat nem kívánt tenni.

-Hagyja békén a hölgyet! -mordult rá a testőr, majd maga mögé húzott, mintha a spanyol valamiféle közveszélyes bűnöző lenne.

-Walter, erre semmi szükség. – léptem közbe, mielőtt fizikai kontaktus történik. – Az úr véletlenül nekem nyitotta az ajtót, és csak segíteni próbált, mert egy kicsit megszédültem. -magyaráztam.

-Azonnal idehívom Mr. Davist, majd ő számol vele. – vette elő a telefonját, de a karjára téve a kezem megállítottam a mozdulatot.

-Ugyan, ne beszélj hülyeségeket. Dominic tajtékozna, ha egy ilyen apróság miatt kihívnád a tárgyalásról, ráadásul semmi nem történt, tényleg. -próbáltam lebeszélni. – Az egész csak véletlen volt, az én hibám, nem az övé. -mutattam Carlosra.

-Én azért mégis küldenék egy üzenetet a főnöknek, - húzta el a száját. – Nem volna szerencsés, ha mástól tudná meg, hogy valaki hozzáért ahhoz, ami az övé. – mondta, majd a karomat óvatosan megfogva indult vissza arra, ahol a jegyesemet utoljára láttuk.

-Walter, elég legyen. Nem vagyok egy tárgy, Dominic pedig nem óvodás már, aki sírva fakad, ha a kedvenc játékához érnek. – kiáltottam, mire Carlos, aki egészen eddig félelemmel a szemében vizslatta a testőrt, meglepődve nézett rám. – Attól még, -folytattam fennhangon, hogy az az idióta gyűrűt húzott az ujjamra, pontosan semmi joga sincs tudni arról, hogy mit csinálok, amíg ő nincs velem. Most pedig rohadt gyorsan engedj el, amíg szépen mondom, különben én magam teszek neki említést erről az egészről, és akkor nem Carlos lesz, akire féltékeny lesz, hanem éppenséggel te. És tudom, hogy elég sokat jelent neked a munkád ahhoz, hogy csak így lemondj róla, nincs igazam? – fejeztem be egy győztes vigyorral a monológom, azt gondolva, hogy a probléma megoldódott. Amikor azonban ahelyett, hogy Carlos arcán megkönnyebbülést láttam volna, amiért kimentettem a szorult helyzetéből, még nagyobb ijedtséget fedeztem fel, a karomon pedig egy olyan erős szorítást, hogy majdnem széttörtek a csontjaim, tudtam, hogy hatalmas felelőtlenség volt részemről, hogy nem néztem a hátam mögé, amikor beszélni kezdtem.