✔Nem kérhetem a bocsánatod ✔ Shin Soukoku - 18+✔

Eltűnt. Visszatért.

- Szereted őt Akutagawa?

- Én szeretem Jinkot? – nézett megint Dazai irányába, erre még nem gondolt. Nem tudta miért volt benne ez a vágy... De nem gondolt bele abba, hogy mi van akkor, ha szerelmes lett a tigrisbe.

- Nem tudod? – csodálkozott a kötéses, mert az ember általában tudja, ha beleszeret valakibe.

- Nem... nem tudom... – reszketett, mert érezte ő is könnyezi fog, ha nem tartja erősen vissza őket.

- Akkor te is gondolkodj ezen. Ha visszajön, akkor mond, meg neki mit gondolsz róla és legfőképpen kettőtökről.

- R-rendben... – hajtotta le a fejét, tudta, hogy igaza van volt mentorának és Atsushi-val ezt még meg kell beszélniük.

Bár ezt mondta, de az az időpont nehezen érkezett el. Hiszen Atsushi több mint 6 hónapra eltűnt. Senki sem tudta, hol van. Olyannyira eltűnt a föld színéről, hogy még Ranpo san sem tudta megfejteni pontosan merre van. Csak annyit mondott, mikor kérdezték róla, hogy folyamatosan mozgásban van. Nem lehet pontos helyet megnevezni.

És ez valóban így volt. Azon az éjjelen Atsushi összeszedte a holmiját és hazament. Nem kellett sokat utaznia ehhez, így inkább nem is vásárolt vonatjegyet. Egyébként sem jártak ennyire késő éjjel a vonatok. Helyette inkább hazafutott. A tigris erejével könnyedén megtette a távot. Még csak ki sem fárasztotta magát. Meg alapból kifutott volna a világból azért, hogy elfeledhesse a korábban történteket. Vagy azért, hogy soha többé ne találkozhasson Akutagawa Ryunosuke-val.

Miután megérkezett letusolt újra mintha kényszeresen fürdenie kellene. Ami nem állt távol tőle. Még magán érezte a sárkány érintéseit. Le akarta magáról mosni azokat a simogatásokat. Ezután minden fontos holmiját összeszedte a lakásáról. Írt egy levelet, hogy ne keressék, majd ha lerendezte ezt magában, akkor visszajön és megígéri, hogy nem kerül bajba ezidő alatt. Az üzenetre a telefonját is odarakta. Nem volt rá szüksége. Majd hátára vette a táskáját és nekivágott a világnak.

Japánban maradt mivel útlevél nélkül nehezen jutott volna ki a szigetekről, de kerülte a nagyvárosokat. Az erdőket és a hegyvidéket járta. Ha olyan volt az idő, akkor keresett egy szentélyt, ahol megszállhatott és ahol meditálhatott a történteken. De egyébként a szabad ég alatt aludt. Azt evett, amit talált, vagy amit meg tudott fogni.

Kitolta a határait. És igazából az egész országot körbejárta. Kereste a választ, hogy mit tegyen és úgy tervezte, addig marad remeteségben, amíg túl nem tud lépni azon, ami történt vele. El akarta engedni ezt a dolgot. Ehhez kellett az, hogy a belső békét fogja keresni zarándoklása közben.

Az első pár hónapban még sok mindenről eszébe jutott az az este, egy forrásról, a teliholdról, ha olyan illatok csapták meg az orrát, mint azoknak a bokroknak melyek mellettük voltak az udvarban. Ilyenkor mintha megjelent volna mellette, pánikba esett, elrohant, volt, hogy át is változott tigrissé és csak a hegy túloldalán állt csak meg.

Nem akart megint a közelében lenni. Hiába tudta, hogy ha visszatér az irodába, akkor gyakran kell majd vele összefutnia. Főleg hogy Dazai san szereti kettejüket egy csapatba helyezni. Ezért kellett továbblépnie és legyőznie a pánikbetegségét. Addig nem térhetett vissza azokhoz, akik fontosak voltak a számára.

(...)

Amíg Atsushi ezzel foglalatoskodott az irodában telt az idő. Voltak ügyeik kisebbek és nagyobbak, de szerencsére egy sem volt akkora, hogy Dazai és az ő őrült tervei miatt szükség lett volna Atsushira. Mondhatni nem volt létszükséglet, hogy ott legyen. Valahogyan boldogult a csapat, és ha nagy bajban voltak, akkor Dazai addig fűzte a kedves Chuuyáját amíg be nem segített nekik. Erre azonban csak 2 alkalommal volt szükség. Bár megoldották a dolgokat Atsushi nélkül is. Viszont Dazai az első ötleteiben még számolt a tigrissel. Addig, amíg fel nem fogta, hogy Atsushi most nem segíthet nekik, kezdett bele úgy a tervekbe, hogy: