Vagyok, csak úgy vagyok, egyedül de nagyon. Mióta csak tudom a világom, mióta egy olyan érző ember lettem aki tovább lát mint egy hét éves, azóta csak vagyok, sosem volt senkim, senki sem szeretett és ez sosem változott. Ahogy egy ember nem volt képes szeretni engem legalább annyira én sem szeretem magam. Még is hogy szerethetném ha senkinek nem voltam fontos egy picit sem, a legkedvesebb szó hozzám annyi volt hogy "kérlek menj arrébb". Sosem beszélt velem senki mélyen, senki nem tekintett engem barátjának nemhogy még szerelmének. Tulajdonképpen mi az a szerelem és a barátság? Valójában úgy érzem sosem fogom megtudni. Évekkel ezelőtt, mikor kezdett tudatosulni bennem hogy velem senki nem barátkozik akkor kezdtem én nyitni mások felé és kezdeményeztem. Telt múlt így az idő, tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizennégy évesen adtam fel. Az évek során megszámlálhatatlan lerázással, kiközösítéssel, utálattal és visszautasítással találkoztam, mind rettenetesen fájt de a végére megszoktam és rideg lettem, senkit nem érdekelt.
És most itt vagyok, itt ülök a tükör előtt és ugyan olyan rideg vagyok mint eddig voltam, csak nézem magam és undorodom, magamtól és az egész világtól az emberektől akik a legkegyetlenebb lények a földön. Miért vagyok itt? Miért nem lehetnék máshol? Miért kellett engem ebbe a világba teremteni?
Évek után legördült egy könnycsepp az arcodon. Idegesen letörölted az arcodat áztató cseppet és kiáltva ütötted öklöd a tükörbe.
Még is hol vagy? Mi ez a hely? Minden amit látsz gyönyörű, minden bizonnyal nem a szobád. Gyönyörű égbe nyúló fák itt ott logó indák és egy kijárt ösvény. Körbe körbe néztél nem értve azt hogy még is mi történt. Elindultál a keskeny úton ami végén egy gyönyörű tisztásra találtál, fákkal volt körül véve, jobb oldalon egy kis tavacska volt néhány fa onnan magaslott. Kellemes virág illat volt amit az ott lévő színes növények árasztottak magukból, kellemes érzés volt ott lenni. Nincs teljesen csend a fák közül madarak néhai csicsergése hallatszik, de ez mégis olyan mintha csend lenne, nincs kocsi és motor, vonat zörgés nincsenek idegesítő, zsivajgó emerek csak a nyugalom honol. A tóhoz közelebb lépkedve pillantasz meg egy pallót ami a fák felől van, egy vízben lévő fához vezet, kicsit feljebb nézve látsz a tetejében egy kis házikót. Vajon mit kereshet az ott? Mégis vannak itt emberek? A kíváncsiság vezérelt és már a pallón sétálsz. A fa lapok néha kicsit recsegnek, ropognak de abszolút nem tántorít el attól hogy te a fához merészkedj. A fához értél, van egy létra rajt, hezitálva állsz a létra egyik fokát nézve míg valaki meg nem jelenik előtted. Egy édes mosolyú fiú arcot látsz, meghátrálsz hisz hirtelen került az arca a tiéd elé. Mire egyet pislogtál már nem volt ott, az arc helyett az illető nyakával találtad szembe magad. Mégis ki ő? Felnéztél rá. Édes. Ez volt az első szó ami eszembe jutott róla.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Mikor rá néztél apró mosolyra húzódott a szája, kisfiús mosolya érdeklődő volt, sosem láttál még ilyet élőben. Furcsa érzés hogy nem egy filmen keresztül látsz csak ilyet. A fiúnak minden vonása gyönyörű volt, szinte nem tudtad elhinni hogy ő valójában létezik, szűrkés haja selymesnek tűnt, megakartad érinteni, magad is furcsálod gondolataid. Nem gondoltad volna hogy valaha lesz ilyen és érdekes gondolatok jutnak eszedbe.
-Szia! -szólalt meg a gyönyörű idegen. -Sz-szia! -nem szoktál túlzottan beszélni így ez is furcsa volt számodra. -Évek óta nem láttam erre senkit, melyik dimenzióból jöttél? -a szemében ugyan úgy ragyog az érdeklődés, hangyányi mosoly ajkai szélén szintén ott vannak. Hangja olyan selymes zene füleidnek. -Hogy melyik dimenzió? -csak bólintott egyet mosolyogva -Fogalmam sincs, a földről jöttem magam sem tudom hogy hogyan keveredtem ide, viszont ez egy megváltás nekem hogy itt lehetek. -nem mersz mosolyogni, csúnyának gondolod a mosolyod, pedig igazán szép. -Tükör anomáliában vettél részt. Gondolom nem tudod mi ez. -dönti oldalra fejét. -Nem igazán -vakartad meg kínosan tarkód -Ez egyáltalán nem baj. -lengyint egyet majd folytatja -Ez az egész egy olyan dolog ami nem mindenkivel történik meg. Pár ilyen tükör van és az egyik nálad volt és téged szívott be a dimenziókba majd dobott ide. Ezek a tükrök nem jól működnek, mármint nem úgy mint ahogy kellene, mert csak arra valók hogy megnézd magadat bennük de vannak ezek a tükrök amik nem úgy működnek ahogy eredetileg kellene. Ezért ez a tükör anomália. Bólintottál egyet. -Már mindent értek köszönöm a felvilágosítást. -Igazán nincs mit! Mostantól velem fogsz élni, gyere bemutatom a házam, nem a legnagyobb de ketten kényelmesen elférünk majd. -miután megfogta a csuklód a létrához húzott és az egyik fokra rakta a kezed. -Csak felfelé. -mondja míg te nézel felfelé, mosolyog hallod a hangjából, érzed hogy nagyon közel áll hozzád. Mikor elkezdtél felfelé mászni lenéztél a fiúra hogy idő közben nem-e változott valami szupergonosszá de szerencsére nem, helyette a feneked csekkolta le, zavarba jöttél életedben először érdekes érzés. Miután felértél ő is hamar felért. -Nos itt is vagyunk -simít végig hátadon. -Ne félj semmitől a házikóm minden biztos én csináltam. -Miért bízol bennem? -kérdezted meg hirtelen. -Hiszel az első látásra szerelemben? -nem számítottál ilyen kérdésre, úgy mint ő a te kérdésedre. -Én kérdeztem előbb. -nézel rá felvont szemöldökkel. -Mert azokat hoz ide a tükör a földről akinek valamilyen nagyon mély problémái vannak és megérdemli hogy itt legyen. -kissé eltáltottad szád, semmi sem véletlen, a te sorsod ez volt nem véletlen történt veled ennyi rossz, most jön minden olyan jó ami eddig nem adatott meg, de ez az élmény senki mással nem fog megtörténni hisz a többség nem érdemi meg az ittlétet. -Te jössz. Hiszel benne? -Miért kérdezel ilyet tőlem? -nézel rá értelmetlenül -Elsőnek válaszolj. -húz az asztalhoz és az ott lévő székre ültet, veled szembe húz egy széket és oda leül, vészesen közel hozzád. -Nem tudom, fogalmam sincs, sosem volt barátom így még onnan sem tudnék alapozni. -bigyeszted le ajkaid -Szóval miért kérdezted? Talán neked volt már ilyen eseted? -Sosem volt velem ilyen egészen pár perccel ezelőttig. -nem értetted amit az arcod is tükrözött -A tükör sosem dob kettőnél több embert egy dimenzióba, csak azok kerülnek egy helyre akiknek a szívük valójában össze van kötve. Évek óta vagyok itt az hittem ez butaság, senki nem került ide egyszer sem, és most jöttél te és ahogy megláttalak tudatosult bennem hogy az egész igaz. Elsőre beléd szerettem pedig nem is ismerjük egymást, a mi sorsunk az az hogy együtt legyünk. -egyre jobban érezted hogy az arcod ég egyre csak pirosabb lett a tenyered izzadt és csak ittad a szavait. -Szóval mindketten szeretjük egymást? -Bízom benne hogy nem csak egyoldalú -húzza félmosolyra ajakit ami nagyon dögösen állt neki. -Kis idő múlva ki fog derülni Édes -ajkaid beharapva vigyorodsz el. A fiú hírtelen felpattant és mindkét kezével a mögötted lévő asztalnak támaszkodott így pár centire volt az arcotok egymástól. A kacér mosolyod felváltotta az ártatlanság és a pír. -Hogy lehetsz ennyire...-állt meg egy pillanatra majd nem folytatta a kérdését hisz ajkaidra tapadt. Nem volt hosszú de bőven elég volt hogy az eddig alvó pillangókat felkeltse a hasadban. Vágytál még egy csókra csak úgy mint az egyetlen Édesed. Ismét ajkaidra hajolt viszont már szép lassan megmozdította azt, finoman izlelgettétek egymás ajkait míg neked nem indultak kezeid felfedező útra az oldalán majd a hátán egészen a selymes hajáig. Bátorságotok egyre több lett míg egymás ajkait úgy nem faltátok mintha ez lenne az utolsó lehetőségetek, pedig elöttetek az egész élet. Most már minden rendben lesz.
Eyo eyo! Ez a rész már egy ideje itt porosodik és el is felejtettem hogy van, így nem posztoltam pedig tudtam volna eh mármint ezt a részt tudtam volna posztolni hisz ez már kész volt. Viszont most hogy vagy egy kis időm gyorsan kirakom. Utólag is boldog karácsonyt! Illetve mindenkinek boldog új évet!
