Sötétség [bnha]

16.

Már a gyengélkedőből jöttek ki. Izukunak semmi baja sem volt, csak egy kicsit megerőltette magát. A kollégium fele sétáltak egyikük sem szakította meg a csendet. Csak némán sétáltak egymás mellett, mígnem a kollégium ajtajában Izuku megszólalt.

- Szóval te is ott voltál. - elég silány kezdés volt, de ezzel legalább elkezdte a beszélgetést. Kaminari csak némán bólintott. Erre újra Izuku szólalt meg. - Nem is emlémszem rád. Mondjuk nem is csoda ötös voltál nem igaz?

- Hogy mi? - nézett kicsit furcsán Denki.

- Tégéd erről nem tájékoztattak? Mondjuk ezen nem annyira kellene meglepődnöm, hiszen én is csak a gyerekektől tudtam meg. - kezdte el a felvilágosítást a zöld hajú. - Különböző beosztások vannak. Az első szám a tetoválásodon azt jelenti, hogy melyik kategoriába határoztak meg. Például az egyesek jártak talán a legjobban. Rajtuk csak keveset kísérleteztek, mint például vizsgálatok, hogyan reagáltak egyes anyagokra, de ennél magasabbra nem mentek. A kettesektől elvették a képességüket, és ugyan olyan vizsgálatokat hajtottak rajtuk véghez, mint az egyesekkel. És ez így ment feljebb, egyre nehezebben lehetett túlélni. Az ötösök közé tartoztál te. Ha jól emlékszem akkor ott képességfokozás zajlott.

Beléptek a kollégiumba és a nappaliban elhelyezett kényelmes fotelokat választották további beszélgetésük helyszínéül.

A szőke lehajtott fejjel bólintott, jelezve, hogy valóban így történt.

- Sokan voltunk. - kezdett bele most Kaminari. - Azt hiszem tizenketten. Nem is tudom hányan éltük túl. Én is épp hogy túl éltem. Mindig is gyenge idegzetem volt. Akkor is vaciláltak azon, hogy hova tegyenek, bár ezt akkor még nem értettem.

- Tudod mi hatan voltunk. - ismét Deku beszélt, mivel Denki látszólag nem akarta folytatni. - Mi voltunk a hetesek. A legmagasabb fokozat. Oda csak azok kerültek, akiknek több képességet is adtak. Én képességnélküliként kerültem be a rendszerbe, így magától értetődő volt, hogy oda kerültem. Ott tartották még a különlegeseket is.

Denki meglepődött. Emlékezett arra az időszakra, és ő már azt is borzalomként élte meg és alig élte túl. Nem, hogy magasabb fokozaton túlélni, képességnélkülinek megbélyegezve.

- Borzalmas lehetett. - mondta ki a gondolatát Denki.

- Túl éltük és csakis ez számít. - mosolygott Midorya.

- Igen. - értett egyet Denki is. - Még mindig nem tudom felfogni hogyan is jutottunk ki onnan. Teljes szívemből tisztelem azt az embert aki kitalálta a szökést. Nagyon jól kiszámította nem is tudom mennyi idő lehetett ezt ilyen pontosan kitervelni.

- Hát beletelt egy pár hétbe. - nevetett kínosan Izuku.

- Várj, mi?

- Hát igen, én terveltem ki az egészet a többiekkel. De így sem sikerült időben... - rázta meg a fejét majd folytatta. - Igazából a képességünket használtam ellenük, így szerencsére a két kitervelő már rácsok mögött van.

- Wow, Midorya. Te tényleg nagyon tudsz, és köszönöm szépen. De.. Hogyhogy nem láttalak akkor amikor kijutottunk. Mármint teljesen én sem vagyok idióta sokan voltunk, de te még csak nem is rémlesz, pedig egy napig az átvizsgálás alatt mindenki egy helyen volt.

- Nos igen, azért nem mindenki. - sóhajtott a fiú. - Sokan mint például én is elmenekültünk mielőtt észrevettek volna minket. Nem volt nehéz dolgunk majdnem 100 gyerek volt és hatalmas káosz. Senkinek nem tűnt fel ha egy két gyerek eltűnt.

- De miért? Nem bíztál meg a hősökben? Dehát te is hős akarsz lenni.

- Nem erről van szó. Csak, sokan úgy döntöttek, nem akarnak haza menni. Nem mindenkinél volt rózsás a helyzet. Valakik csoportba verődve élnek most, és vannak akik felkeresték gonosztevő családtagjaikat, akik eltarthatták őket. Ezek sokkal jobbak mint az árvaház.

- Miért nem akartál haza menni? - kérdezte kicsit megütközve.

- Anyával nem jöttünk ki jól. Ő úgy tudta, hogy képességnélküli voltam, ahogy mindenki más is. Nem véletlenül van rajtam annyi heg.

- Az édesanyát bántott téged? - képedt el teljesen Denki.

- Nem, fizikailag nem bántott. De nem nagyon foglalkozott velem, mintha ott sem lettem volna. - vont vállat Izuku.

Abban a pillanatban rontott be Aizawa. Fogta magát és leült a két fiúval szembe.

- Midorya jobban vagy? - kérdezte a fekete hajú.

- Igen, köszönöm sensei.

- Szeretnék valamiről beszélni veled. - jelentette ki mire Kaminarira nézett. A szőke értette a célzást azonban Deku megállította.

- Maradhat már igazából úgy is mindent tud.

A férfi bólintott, majd neki kezdett a témának. Kifújta a levegőt majd megszólalt.

- A többiek mesélték, hogy nem eszel rendesen, és mikor ezt szóvá tették azt mondtad, hogy már hozzá szoktál. Megmagyaráznád ezt nekem?

Deku nyugodtnak tűnt, de belül egyáltalán nem volt az. Sosem szerette ha ilyen mélyen belemennek az érzékeny témákba, dehát belekellett törődnie, hogy mindent meg kell osztania a tanáraival. Ezzel is segíthetnek neki.

- Nos, ugyebár ameddig fogságban voltam, hát nem ettünk valami sokat. Megvolt a napi három étkezés, de sok gyerek volt úgyhogy elég kicsi adagokat kaptunk. Amúgy is amíg anyával éltem, gyakran megfeletkezett megvenni az én részem, és a legtöbb pénzét alkoholra és bulikra költötte, nem volt mindig otthon normális élelmiszer, így hozzászoktam. - gördült végig egy könnycsepp az arcán.

- Nagyon sajnálom. De mostmár nincs semmi baj. Itt figyelni fogunk rád. A pszichológussal is beszéltem heti 1 alkalommal jó lenne, ha elmennél hozzá. - küldött egy apró mosolyt a fiú felé, aki erre egy bólintással válaszolt.
- Neked is jót tenne, Kaminari. Ha igaz amit a többiek mondtak, miszerint te is ott voltál.

A fiú is bólintott, majd a hős felált.

- Nekem most mennem kell. - mondta majd kisétált a teremből.

A két fiú még beszélgetett egy ideig, majd a videójáték mellett döntöttek. Egészen addig játszottak, ameddig a többiek meg nem érkeztek a hosszadalmas, fárasztó edzésből.