𝒮𝒶𝓋𝑒 𝓂𝑒

Első

𝙹𝚞𝚜𝚝 𝚋𝚎𝚌𝚊𝚞𝚜𝚎 𝙸 𝚍𝚘𝚗'𝚝 𝚜𝚑𝚘𝚠 𝚒𝚝, 𝚍𝚘𝚎𝚜𝚗'𝚝 𝚖𝚎𝚊𝚗 𝚝𝚑𝚊𝚝 𝙸 𝚍𝚘𝚗'𝚝 𝚏𝚎𝚎𝚕 𝚒𝚝.

Daisy Wellerman

A Nap gyatra fénye nehezen szuszakolja át magát a bedeszkázott, rozoga ablakon. A gyér fény, végül mégis sikeresen jutott be a hideg és zord szobámba. A jéghideg, lenge lepedőt, feljebb húzom reszkető testemen, noha édes kevés volt. Hiába volt rajtam vagy kettő vastag pulóver, hosszú vastag nadrág és zokni, semmit nem segített a hideg ellen. Tél révén, annyira mondjuk nem lepődtem meg. Elfelejtettem befizetni a fűtési számlát, jut eszembe hirtelen. Bár ha be is fizetném, sem változna semmi, ugyanis a 'szobám', koránt sem mondható annak. A padlás. Az jutott nekem... Az öcsém halála után, a szüleim az összes pénzüket, miket összekapargattam a munkából, alkoholra és különböző drogokra költötték, mely miatt az eddigi otthonunkat, a bank a rengeteg adósság miatt elvette tőlünk. Éppen, hogy egy kicsi, lakhatásnak elég, rozoga házat tudtam kifizetni a kevéske pénzemből, amit a saját munkám során szereztem meg. A gond csak az volt, hogy egy hálószoba van, amit az anyám, azon nyomban elfoglalt. Apa a nappaliban él, nekem meg a hideg és rideg padlás jutott. A tető, mi fedélként kellene, hogy ékeskedjen, több helyen is lyukas, ezzel be engedve a havat, vagy a záporozó esőt. Ilyenkor általában a nappaliban lévő dohos fotelen kuporodom össze, hogy valamelyest pihenni tudjak, a hosszú és fáradalmas műszakom előtt. Azonban az apám drog és alkohol alatt lévő, viselkedése miatt, az sem pihentető. Inkább fárasztó. Barátaim sajnos nincsenek, akiknél megtudnám húzni magam, ugyanis amint megtudják a családi helyzetemet, azon nyomban elfordulnak tőlem. A bátyjámra sem számíthatok, hiszen ha jól tudom, ő egy neves autóversenyzőkkel foglalkozó, cégnél dolgozik, a szavaival élve, neki nincs szüksége ezekre a lepra emberekre. Mindig, amikor a buszmegállóban hagyott újságot olvasom, és szembe találom magamat a saját bátyám szavaival, hideg zuhanyként ér a felismerés miszerint letagadja a saját családját. Mondjuk megtudom érteni, legszívesebben én is letagadnám a tulajdon szüleimet, azonban a szívem ezt sajnos nem engedi. Mégis csak ők adtak nekem életet... nyugtatgatom magamat ilyenkor. De mégis miféle élet az ilyen? Benedict halála előtt, egy teljes életet élő, rendes és szerethető család voltunk. Azonban a legfiatalabb Wellerman halála, az egész családot megrázta; a bátyám, aki azelőtt is kevésszer jött hozzánk látogatóba, mára már egyáltalán nem néz felénk. A nővérem a temetés utáni héten egy elmentem dolgozni, majd jövök! kijelentés után eltűnt és azóta sem tudom, hogy hol van vagy, hogy mi van vele. Anyuék az első pár napban, fel sem fogták, hogy mi történt. Egyik percről a másikra kezdtek el az alkoholhoz, később pedig a drogokhoz nyúlni. És akkor itt vagyok én, aki huszonhat évesen, a kevéske kis fizetéséből, próbálja egyben tartani a családját, már ami maradt belőle.

– Daisy! – anyám hangja, csak úgy keresztül hasít a padlás hideg levegőjében, ahogyan lentről kiállt fel nekem. Tudom, hogy miért.

Megint kezdődik elölről, hurrá! - gondolom magamban, mialatt fel kelek a kényelmetlen matracról. A vastag pulcsikat összébb húzom magamamon, és a nyikorgó ajtót behúzva magam mögött, lépdelek le a rozoga lépcsőn. Apa a kanapén terpeszkedik, anya pedig az egyetlen egy fotelben ül. Méz szőke haja, elhanyagoltan és kócosan pihen fejetetején. Szemei alatt sötét karikák húzódnak, homlokán egy két ránc látszódott. Elnyűtt, fehér pólóját, hatalmas hányás folt ékesítí, amiből a fekete nadrágjára is jutott, ráadásul nem kevés.