𝒮𝒶𝓋𝑒 𝓂𝑒

Ötödik

𝚈𝚘𝚞𝚛 𝚙𝚊𝚒𝚗 𝚙𝚛𝚘𝚟𝚎𝚜 𝚝𝚑𝚊𝚝 𝚢𝚘𝚞 𝚊𝚛𝚎 𝚑𝚞𝚖𝚊𝚗! 𝚃𝚑𝚒𝚜 𝚜𝚞𝚏𝚏𝚎𝚛𝚒𝚗𝚐 𝚖𝚊𝚔𝚎𝚜 𝚞𝚜 𝚑𝚞𝚖𝚊𝚗!

Daniel Ricciardo

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájtak a lány szavai, amiket az ebédlőben intézett felém, vagy az, hogy levegőnek nézett és csak akkor szólt hozzám, amikor kellett. Ha nagyon bunkó akartam volna lenni, akkor direkt beszóltam volna neki a drogokra, de a mellettem ülő bátyja és a többiek miatt sem, tettem ezt meg. Ennyire azért nem akartam lejáratni szegény lányt, inkább csendben maradtam. A reggeli befejeztével, a szobámba siettem vissza, ahol átöltöztem a csapat cuccomba, majd a kocsimba beülve, hajtottam a pályára, ahova még meg sem érkeztem, de már azonnal befogtak munkára, amit őszintén nem bántam. Annak ellenére, hogy Lando alig beszél velem, vagy, hogy alig ismerem még a többieket, amúgy egész jól érzem magam a csapatnál. Régen akkor éreztem magam ilyen jól, amikor Max volt még a csapattársam. Anyám, miket csináltunk mi a hollanddal, te atya ég! Ha vissza gondolok azokra az időkre, mindig mosolyognom kell. Bár az elején eléggé visszahúzódó volt, egy idő után, azonban már minden hülyeségben benne volt, amiket kitaláltam. Horner mindig a fejét fogta, néha kínjában, néha a vissza fojtott nevetése miatt. De egy biztos volt; még pedig, az hogy verhetetlenek voltunk. Aztán persze jött az, hogy csapatot váltottam. Ocon-nal sem volt rossz, de hát na. Ő nem Max volt, nyílván. Bár nem panaszkodom, mert mondom, vele is lehetett hülyülni, bár nyílván mértékkel csak. A Renault-nál eltöltött éveim alatt, az esetek kilencven százalékában inkább csak én voltam az, aki folyton csínyeket idézett elő, egy-kettőben Ocon közreműködésével. Bár azok voltak a ritkábbak. Az őszintét bevallva, rengeteg változáson mentem keresztül, amióta a forma1 világában versenyzem. Őszintén, zavart, hogy a Red Bull időszakom előtt, amikor még a Toro Rosso versenyzője voltam, egy kedves, finom, már-már puha fickónak éreztem magam. Ezen változtatni akartam. Na nem gyökeresen megváltoztatni, csak szerettem volna levetkőzni ezt a jófiús imidzset. Azt akartam, hogy a versenyzőtársak és a szurkolók is azt érezzék, hogy ez a Daniel egy kemény csóka, számolni kell vele. Úgy érzem viszonylag gyorsan sikerült elérnem ezt.

A pálya bejárása után, Michael-lel a boxomba siettünk be, ahol pár reflex feladatot csináltam meg, kötelezően. Persze a koncentrációm mára szabadságot vett ki, ugyanis folyton a lány lebegett lelki szemeim előtt. Edzőm már nem is tudom, hanyadjára szól rám, hogy jó lenne, ha a gondolataim visszatérnének ide, mert ez nem lesz így jó. De mit csináljak akkor, hogy ha folyton ő jár a fejemben? A vékony teste, a beesett arca, az, hogy a drog miatt néz ki így... magamat ismervén, amúgy soha a fenébe nem aggódnék ennyire egy idegen miatt, azonban Daisy, azontúl, hogy idegen volt, mégis csak a csapatom ügyvédjének a húga. Noha semmi közöm nem volt hozzá, akkor is aggódnom kellett érte. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, ami vonzott hozzá, mint egy erős mágnes. Valamivel az első pillanattól kezdve magához láncolt és nem akart elengedni. És ez zavart. Nem tudom miért, de zavart. Hiába vetkőztem le magamról a jófiús imidzset, valahogyan nem fért az bele az életembe, hogy egy drogos csajjal hozzanak össze. Gondolnom kellett arra, hogy a média és a rajongóim, mit szólnának majd ahhoz, hogy ha arra adom a fejemet, hogy összejövök vele? Biztos, hogy egy kalap alá vennének vele, amit nem akartam. Meg persze azokat a kötelező vizsgálatokat sem akartam, amik akkor lennének, hogy ha az FIA fülébe jutna a hír, hogy én, mint forma1 versenyző egy drogos lánnyal jöttem össze. Húha, ott kő kövön nem maradna szárazon, az is biztos!