𝒮𝒶𝓋𝑒 𝓂𝑒

Tizenkettedik/1

Daisy Wellerman

Reggel még mindig nem tudtam felfogni, hogy Daniel tegnap - tulajdonképpen ma hajnalban - megcsókolt. A gyomrom még mindig beleremeg, ahogyan visszagondolok rá. Olyan gyengéd volt, olyan édes. Az tetszett benne a legjobban, hogy nem akart azonnal az ágyba cipelni. Tiszteletben tartotta, hogy ezt talán még nem kéne, hiszen nem most van itt az ideje. Bár lehet, hogy talán soha nem fog eljönni ez az idő, hiszen három nap, és verseny, utána meg jó, ha lesz egy kevés időnk, már ha lesz. Bár azt jó lenne letisztázni, hogy mi is van most közöttünk. Tudom, ugyan az a lemez, alig ismerjük egymást, blablablaaa... én viszont kezdek... kezdek? A francokat! Három nap alatt többet érzek már az ausztrál iránt, mint eddig bármikor egy srác iránt. Tudtam, hogy csak én fogok sérülni, de akkor is. Kezdtem beleszeretni.

Megfordultam a puha ágyban, hogy utána gyönyörködni tudjak a - reményeim szerint - alvó férfiban, de csalódnom kellett. Az ágy mellettem üres volt, csak egy cetli hevert a párnáján.

A pályán vagyok a szabadedzés miatt. Majd jövök valamikor!

Szomorúság telepedett mellkasomra. Persze, mit is vártam. Hogy megcsókol és akkor rögtön feleségül vesz? Vagy mi? De azért ez az üzenet, amiből sugárzott a közömbösség, nem esett jól. Azt hittem, hogy neki is jelentett valamit a csók. De azt hiszem, hogy tévedtem. Méghozzá, elég nagyot.

Megágyaztam magam után, majd visszamentem a saját szobámba. Oda belépve, a fürdő felé vettem az irányt, s vettem egy forró zuhanyt. A hajamat kiengedve hagytam, így egy kicsit nedves lett. Amint végeztem a zuhanyzással, visszamentem Daniel szobájába, kölcsönözni egy pólót, lévén, hogy a bőröndöm még a hotelben volt, Mark-nál.

Az egyik narancssárga pólóját nyúltam le, amin a rajtszáma és a neve volt. Hiába kerestem egy egyszerű pólót, a gardróbja, majdnem hogy, csak ilyennekkel voltak tele, persze különböző színekben. A szobámba visszamenve, belebújtam a fekete nadrágomba, felvettem a zoknimat, és a konyha felé indultam, hogy valami könnyed ételt összedobjak. A konyhába érve, viszont hatalmas meglepetésem volt, ugyanis a konyha pulton egy fekete doboz hevert. Rá se kellett néznem, tudtam, hogy mi van benne. A legújabb iphone. Mellette pedig egy cetli hevert, szintén a férfi kézírásával.

Tudom, hogy szíved szerint visszautasítanád, de gondoltam így könnyebb lesz majd a kapcsolatot tartani! Illetve a doboz mellett hever a házam pótkulcsa, szeretném, ha a tiéd lenne. Így bármikor ide tudsz menekülni, amikor csak szeretnéd!

Megkönnyeztem. Nem viccelek, tényleg könnyeztem. Cirka fél órámba telt, de könnyen ki ismertem az új készülékemet. Na persze az alkalmazások bezárásához kellett némi idő, míg rájöttem, hogy a csudába kell, de sikernek könyveltem el, hogy már ez is megy. Így amint kitapasztaltam a telefont, írtam Dan-nek egy üzenetet. A névjegyzékben benne volt az ő, a bátyjám, Michelle, az edzője, illetve Lando telefonszáma is, ami melegséggel töltött el. Persze az üzenetemre nem érkezett válasz, ami miatt csalódott voltam, de tudtam, hogy edzése illetve szabadedzése van.

A nap hátralevő részében, jóformán csak port töröltem, illetve főztem, valamint a kertben üldögéltem, és egy könyvet olvastam. Igaz, a hideg kicsípte az arcomat, de ez sem érdekelt. Este nyolc fele, azonban aggódni kezdtem, hiszen még mindig nem jött haza. A tévében hiába követtem nyomon a szabadedzést, ott nem történt semmi, ami miatt akár kórházba szállíthatták volna. Akkor meg hol a fenében lehet?

— Igen, tessék? — vette fel a harmadik csörgésre.

— Én vagyok az, Lando! — szólaltam meg, idegesen toporogva.

— Daisy? — bár nem láttam, de szinte biztos voltam benne, hogy a döbbenet különböző mimikáját vette fel arca. — Neked mióta van telefonod?