𝒮𝒶𝓋𝑒 𝓂𝑒

Nyolcadik

Daisy Wellerman

Helyesen döntöttem vajon, amiért az ausztrál férfival mentem? Biztos, hogy jó döntés volt? Tényleg jól meggondoltam én ezt? Az egy dolog, hogy anyuék most a világukról sem tudnak, de ma is, amikor hazaértem, óriási cirkuszt csináltak abból, hogy majd két napig nem voltam itthon, így saját magukat kellett kiszolgálniuk. Életemben nem kaptam még annyi pofont, mint amit ma kaptam tőlük. És ebből a szempontból féltem is kilépni a házból, még akkor is, ha dolgoznom kéne menni. Féltem, hogy újabb és újabb veréseket kapnék. Ezzel egyidejüleg, azonban menekülni is akartam innét. Elakartam tűnni a saját szüleim közeléből. Túl sok volt az, hogy az elmúlt tizenegy évben csendben tűrtem a bántalmazásokat. Változni akartam, változtatni akartam, de ehhez segítség kellett. És bár nem ismertem még túl jól Danielt, ő mégis akkor lépett az életembe, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Noha nem ismert, de mégis többet tett értem ebben a két napban, mint a bátyjám az elmúlt tizenegy évben. Megmentett Ron-tól, elvitt orvoshoz, hagyta, hogy lezuhanyozzak a hotel szobájában, sőt, még a saját cuccait is kölcsön adta. Úgy viselkedett velem, mintha ezer éve ismernénk egymást, holott ez nem volt igaz. Bár ő még nem tudja, de már most sokat köszönhetek neki. Dehogy mi lesz velem, velünk a hétvége után? Valószínüleg ő elmegy a következő futam helyszínre, és elfelejt engem. Én pedig itt maradok, és folytatom a szürke és monoton hétköznapjaimat, mint ahogy eddig is tettem. És továbbra is tűrök. Úgy egyébként tényleg nem tudom, hogy mi baja van a szüleimnek. Kiskoromban is mindig mindenért engem szidtak meg, olyan dolgokért is, amiket mondjuk Melanie vagy Mark követett el. Amikor Benedict megszületett, akkor én a háttérbe szorultam, aminek kifejezetten örültem. Azonban visszatekintve azokra az évekre, folyton valamiféle furcsa érzés kerített hatalmába; mintha nem tartoznék ehhez a családhoz. Mindig én voltam a fekete bárány. Anyának és apának mézszőke haja van, ahogyan a testvéreimnek is. Nekem azonban mogyoró barna a hajam. Anyu szeme kék, míg apué barna. Mark szeme szintén barna, Melanie-é pedig kék. Az enyém pedig zöld. Mintha nem is ők lennének a családom, vagy nem tudom. Na meg akkor ott van a ritka betegségem is, amire semmilyen genetikai vizsgálat nem utalt. Macska szemem van, a szó szoros értelmében. A pupilláim formája olyan, mint a macskáké*.Egy szóval, sem külsőleg, sem belsőleg nem hasonlítok rájuk. Azonban ezektől a tényektől eltekintve, csak ők vannak nekem, mint rokonok. Nem ismertem a nagyszüleimet, egyik ágról sem. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy vannak e nagyszüleim, vagy sem. További rokonokról sem tudtam. Csak ők voltak nekem... és ezért is fájt az, hogy így viselkednek velem.

– Mehetünk? – fogta meg karomat óvatosan az ausztrál. A gondolataimból kiszakadva, emeltem rá tekintetemet, és egy bólintással jeleztem neki, hogy mehetünk. – Akkor gyere! – fogta meg kezemet, és kifelé kezdett húzni. A nappaliban nem történt semmi érdekes; anya a fotelben ült továbbra is, önkívületi állapotban, hányás folttal a pólóján, illetve a nadrágján, apa pedig a kanapén terpeszkedett, félig hullaként. Halk és csalódott sóhaj szökött ki cserpes ajkaim közül, és Dan kezét megszorítva, ballagtam mögötte. – Ezt vedd fel! Hideg van! – terítette rám a vastag farmer kabátját, amint kiléptünk a minuszokba. Hálásan pillantottam rá, és amíg ő a táskámat betette a csomagtartóba, addig én belebújtam az óriási kabátba. Daniel az utasülés felöli ajtóhoz lépett, amit kinyitva, segített beülni nekem. Amint ő is beült, a kocsi motorját felbőgetve, kapcsolta be azonnal a fűtést, és gurult ki a felhajtóról. Fejemet a hideg ablaknak döntöttem, miközben a gondolataim ezerrel pörögtek. Az biztos, hogy ezen a héten nem jöhetek ide vissza. Erre a hétre talán eltudom kerülni a szüleimet és a veréseiket. Azonban ha ez az egész idilli pillanat kipukkan, mint egy lufi, fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Jelen pillanatban eléggé megfontolatlannak tartom ezt az egészet, hogy csak úgy lelépjek valakivel, azonban továbbra sincs választásom. Csak egy nyugodt hetet szeretnék, amikor tényleg senki nem csesztet semmivel.