𝒮𝒶𝓋𝑒 𝓂𝑒

Kilencedik

Daniel Ricciardo

Nem akartam magára hagyni a lányt, mert nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát, amiért egy számára ismeretlen házban kell tartózkodnia. Azonban valóban gyakorolnom kellett a szimulátoron, amit nyílván nem hagyhattam ki. Michael meg is ölt volna érte. Már azt sem nézte jó szemmel, hogy ezt a hetet nem a hotelben töltöm. De az őszintét megmondva, annyira nem is érdekelt. Igazából fogalmam sincs, hogy nekem miért lett kivéve egy hotel szoba, amikor a házam sokkal közelebb van a pályához, mint maga a hotel. Hiszen innét, kocsival az út tíz perc, gyalog pedig durván húsz perc. A Hilton-tól viszont ezeknek a duplája. Jó, Michaelt megtudom érteni, hogy miért akadt ki; reggelente akkor mindig ide kell jönnie az edzések miatt, nem pedig átjön a hotel szobámba. Azonban azt nem akartam, hogy az újság írók, akik a hotel előtt vertek cölöpöt, kombinálni kezdjenek, hogy miért térek oda vissza egy lánnyal. Nem akartam, hogy a média a 'szárnyai alá' vegye Daisy-t, hiszen neki már így is nehéz az élet.

Ilyen szülők mellett, mondjuk nem is csodálkozom! - gondoltam magamban. Tényleg sajnáltam szegényt. Erre a hétre, biztos menedéket tudok neki nyújtani, azonban a következő héttől kezdve, nem tudom, hogy mit fog csinálni. Félt haza menni, amit megtudok érteni. Valahol, mélyen legbelül ostoroztam magamat azért, amiért csak így elhoztam őt, azonban hiába minden, ez volt a lehető legjobb neki. Legalább ha csak erre a hétre is. Mark-ot továbbra sem értettem, hogy ha már ilyen jól keres, mint a csapat ügyvédje, akkor miért nem segít a húgának? Nem azt mondom, hogy rögtön költöztesse magához, vagy ilyenek. De legalább lehetne benne annyi, hogy ad neki pénzt, amivel esetleg új életet tudna kezdeni, akár messze innét, akár nem. De valamiért ezt nem akarta. Amikor a hotel szobámba azt mondta, hogy Daisy-vel kapcsolatban van egy titok, amit nem mondhat el, komolyan kíváncsi lettem. Mégis miféle titok bír akkora erővel, ami miatt a tulajdon testvére nem segít neki? És habár egyáltalán nem akartam bele folyni az egészbe tudtam, hogy ha az a titok napvilágra kerül, Daisy fog összetörni teljes mértékben.

Daisy. Már ha csak rágondolok, újra felelevenedik előttem az a pillanat, amikor a konyhámban olyan közel volt hozzám. Magam sem tudom, hogy miért, de a szívem eszeveszett vágtába kezdett, míg a nadrágom egyre szűkösebb lett. Azonban, amikor a lány egy hirtelen és gyors mozdulattal kibújt a karjaim közül, mintha falnak csapódtam volna a kocsival, olyan gyorsan tértem vissza a jelenbe. Nem gondolhatok rá úgy. Tudom, hogy már rég voltam nővel, hiszen a több éves kapcsolatom is nem rég ért véget, köszönhetően egy volt legjobb barátomnak, aki elszerette tőlem a csajt. De ettől függetlenül, akár szexuálisan, akár nem, valamivel magához láncolt és nem akart engedi. A szemei, valami elképesztően gyönyörűek és káprázatosak voltak! Soha életemben nem láttam még ilyen varázslatos szemeket, mint amilyen az övé volt. Őrá joggal lehetne azt mondani, hogy vadmacska, hiszen a szeme meg volt hozzá. De nem csak ez volt az, ami tetszett benne. Bár sovány volt a kóros alultáplátsága miatt, de ígyis bomba teste volt. Ha csak egy kicsi súly felesleget tudna felszedni magára, akkor pont ideálban lenne. Félreértés ne essék, ha duci lenne, nekem úgyis tetszene! Hiszen mint mondani szokás, nem a külső az, ami számít, hanem főleg a belső. Már pedig számomra az a fontos, hogy milyen a belseje egy embernek. Nem a külseje vagy ilyenek. És csak azért, mert híres vagyok, nem pakolgatnám ki állandóan a kirakatba az éppen aktuális barátnőmet. A magánéletem számomra szent és sérthetetlen. Éppen ezért sem tudnak sok mindent a családomról. Éppen ezért sem hagynám, hogy Daisy a címplapokra kerüljön.

- Szia, öcsi! - köszönt nővérem, amint sikeresen felvettem a zavaró telefonomat.

- Szia.

- Figyelj, az van, hogy holnap nem tudok átmenni. Közbejött egy műtét, a Heatherthrown kórházban, amihez az én asszisztálásomat kérték. Szóval ha nem zavarok, akkor átmennék most!

- Nem zavarsz, gyere nyugodtan! - feleltem mosolyogva, mert így legalább lesz Daisy-nek társasága, amíg én szimulátorozom.

- Akkor jó.

- Várlak, illetve várunk! - kezdtem búcsúzkodni.

- Rendben van. - felelte. - Oh, és Dan. - szólt gyorsan, mielőtt letettem volna a hívást.

- Nincs nálam a kulcsom, szóval kitudnád nyitni az ajtót?

- Hát ha majd itt leszel, akkor becsöngetsz és beengedünk.

- Te fafejű! Veled telefonálok, és komolyan elvárod, hogy be csöngessek?

- Várj, akkor te most...

- Itt állok a házad előtt! Légy jó kisfiú és nyisd ki szépen az ajtót! - toppantott egyet lábával, mire elröhögtem magam. A hívást kinyomva, kocogtam le és engedtem be nővéremet.

- Szia ismét! - vont szoros ölelésébe.

- Szia, Michelin baba!

- Ne hívj így! - jött beljebb. - Daisy merre van?

- Eddig itt volt a nappaliban. - fordultam körbe a helyiségben, ahol a lány sehol nem volt. Végül a szemem megakadt a nyitott teraszajtón, amiből tudtam, hogy kint lesz. - Oda kint van. - indultam el kifelé. Daisy a kerítésnél lévő, téli virágokat nézegette, miközben összébb húzta magán a farmer kabátomat.

- Itt van a nővérem! - léptem mögé. A lány a hirtelen hangom miatt összerezzent, és megfordult. Szeme könnyfátyolos volt, mire se szó, sze beszéd, azonnal magamhoz öleltem.

- Sajnálom! - húzódott el tőlem, pillanatokkal később.

- Ne sajnáld! Tudom, hogy most neked rossz ez az egész. De nincs miért bocsánatot kérned! - kutattam tekintetét, amit makacsul ragasztott le a földre.

- Csak... nem akarok a terhedre lenni! Már az is nagy szó, hogy egyáltalán befogadtál, hacsak átmenetileg is! - suttogta halkan, tekintetünket összekapcsolva. Egy kósza könnycseppet letörölve arcáról, húztam ismét ölelésembe.

- Daisy, ezért nem kell bocsánatot kérned! Tudom, hogy milyen az, amikor azok akikben a legjobban megbízol, elfordulnak előled. Neked a szüleid ilyenek. És különben sem élhetsz velük mindig! Neked is kell a szabad tér, hát az most ez lesz! - húzódtam el tőle, és játékosan a pofijába csíptem, mire grimaszolt egyet. - Michelle itt van. Gyere - fogtam meg kezét, s magam után húzva, léptem be a nappaliba.

A két lány azonnal megtalálta a közös hangot, így én megnyugodva tudtam visszatérni a szimulátorhoz, ahol azonnal elkezdtem gyakorolni.
Nagyjából négy óra szimulátorozás után, lefáradt aggyal, ballagtam le a nappaliba, ahol a nővéremnek már hűlt helye volt, ellenben Daisy a kanapén aludt, tök aranyosan. Halkan guggoltam le mellé, és csak figyeltem, amint a lány mélyeket szuszog. A szempillái néha néha meg megrebbentek, a légzése egyenletes volt, a kisugársáza pedig cuki. A kósza tincseit kisimítottam arcából, majd amint kibámultam magam, óvatosan vettem karjaimba, és vittem fel a vendég szobába, ahova betérve, az ágyra letéve, takartam be.

- Ne menj el! Kérlek! - kapott kezem után, mire aggódva néztem rá. Aludt még, tehát feltehetőleg rémálma van. Lassan feküdtem be mellé, ő pedig azonnal a mellkasomra hajtotta fejét, apró karjaival közre fogva testemet. Nyugtatóan fontam köré karjaim és éreztem, amint a lány egész teste remeg. Simogatni kezdtem haját, karját, hátát, hogy ezzel is nyugtatgatni tudjam, de még ezek ellenére is nehezen bírt kiszakadni a rémálomból. Végül nagyjából félóra múlva, a teste remegése alább hagyott, és békésen szuszogott mellettem.

Ahogyan én ő mellette.