𝒮𝒶𝓋𝑒 𝓂𝑒

Tizennegyedik

Daniel Ricciardo

Madarat lehetett velem fogatni, mikor végre megtettem azt a lépést, amiről azóta ábrándoztam, mikor megpillantottam elsőre a lányt. Lefeküdtem vele. Igaz, hogy nem romantikus keretek között, és igaz, hogy előtte a nővérével voltam együtt, de akkor még nem tudtam. Persze utána brutál rosszul éreztem magam, pláne azért, mert két napig semmit nem tudtam róla. Aggódtam miatta, hogy valami történt vele. Azonban amikor ma megjelent a paddockban, ráadásul azért, mert én kértem, hogy jöjjön ide, boldog voltam. Főleg, mert újra érezhettem ajkait. Meg kóstolhattam, élvezhettem puha ajkait. Istenem, annyira bele szerettem, hogy azt el sem tudom mondani. Minden pillanatban csak őt láttam. A gyönyörű zöld macska szemét, a tökéletes testét, a puha haját. Bármire néztem, bármerre mentem, mindenhol őt kerestem. És egy barom voltam, amiért az első csókunk utáni reggelen, én leléptem és a nővéremnél aludtam. Az igazat megvallva, megijedtem. Nem tudom, hogy miért, de megijedtem. Aztán mikor rá jöttem, hogy mit csináltam, már az egyik bárban ültem, és előttem illegett és billegett Melanie Wellerman. A húgát akarta látni, én meg naivan elvittem magamhoz, hogy találkozni tudjon vele. Persze ő nem volt otthon, én meg az alkohol mennyiség miatt nem tudtam kellően felmérni a helyzetet. Egyszerűen csak megtörtént. Azt még realizáltam, hogy Daisy a nappali ajtajában állt meg, de annyira nem bírtam uralkodni magamon, hogy csak néztem, amint könnyes szemekkel fut ki. Aztán meg persze nem mentem utána. Magamat okoltam. Persze Melanie az aktus végén lelépett, aminek örültem. Én pedig kissé kijózanodva, törtem és zúztam a lakásban. És átkoztam magam, amiért ekkora barom voltam.

Fáradtan és izzadtan, ám de boldogan szálltam ki a kocsiból, az időmérő végén. Annyira szuperül mentem, hogy holnap az első rajtkockából indulhatok, ami teljesen szokatlan volt számomra, de örültem neki. Ahogyan a csapat is, hiszen üvöltve, könnyezve borultak nyakamba. Páran meg is dicsértek, hogy milyen jól mentem, amit én egyetlen egy embernek köszönhettem. Aki ott vár a pihenőmben.

A kötelező interjúk után, a pihenőmbe futottam, ahova nagy mosollyal léptem be. Semmire sem vágytam, minthogy magamhoz öleljem, hogy megcsókoljam. Azonban amikor oda beléptem, szomorúan és kétségbeesetten tapasztaltam, hogy a nő, nincs itt. Fejemet vesztve, rohantam ki és futkároztam fel-alá a boxutcában, nem foglalkozva az engem hülyének néző emberekkel. Csak rohantam össze vissza, mindenhol kerestem. A mellkasom már totálisan összeszorult a gondolatra, hogy amíg nem voltam vele, addig történhetett vele valami. Féltem, hogy esetleg elrabolták, vagy nem tudom.

-- Daniel, megállnál végre? -- rohant utánam Toto. Abba hagyva a futást, megvártam, amíg a férfi mellém ér, és hagytam, hogy mély levegőt vegyen. Amikor kellő oxigén jutott a tüdejébe, Toto rám meredt.

-- Hiába keresed, elment. -- bökte ki, mindenféle kertelés nélkül. A szavai először nem akartam eljutni az agyamig.

-- Tessék? -- kérdeztem vissza, hogy biztos jól hallottam e.

-- Hallottad. Daisy-t nem fogod megtalálni. Elment. -- ismételte meg újra.

-- Az nem lehet... -- suttogtam. Nem érdekelt, hogy mennyien láttak. Nem érdekelt semmi. Térdre borultam, és felüvöltöttem fájdalmam. Toto leguggolt elém, kezét vállaimra helyezte, és egy aprót rázott rajtam.

-- Szedd össze magad! Ez nekem is nehéz, hidd el! Most kaptam vissza huszonhárom év után és újra elvesztettem. Azonban tisztában vagyok vele, hogy szüksége van erre. Vissza kell találnia önmagához! Egész életében elnyomva élt a nagynénje és nagybátyja által. -- osztotta meg velem eme kevés infót. Könnyfátyolos szemeimen keresztül pillantottam a férfira.

-- Nagynénje? Nagybátyja? -- kérdeztem vissza.

-- Amanda és Anthony Wellermen, nem a szülei. Az igazi Szülei neve, akik öt éves korában haltak meg egy autóbalesetben, Lilianna Eleanor Wellerman és Harold Wolff. Igen, Daisy az unokahúgom. -- válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet, az információk miatt.

-- Az unokahúga... -- motyogtam.

-- Igen... hidd el, Daniel, hogy ez most nekem is fájdalmas! Azonban köszönettel tartozom neked, hiszen te mentetted meg azoktól a szörnyetegektől. Kimenekítetted őt onnét. És neked köszönhetően találtam vissza hozzá! -- paskolta meg vállam. -- És ezt tényleg köszönöm! -- állt fel és hagyott magamra.

Továbbra sem foglalkozva az engem vizslató tekintetekkel, mentem vissza a pihenőmbe, s öltöztem vissza saját ruháimba. Ugyanilyen könnyes szemekkel indultam kocsim felé, amibe beülve, pillantottam a mellettem lévő ülésen heverő rózsacsokorra, amit akkor akartam neki odaadni, mikor együtt jövünk ki innét. De persze el csesztem. Hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül. Elvesztettem...

A háznál leparkolva, nyúzott arccal indultam el az ajtó felé, amelyen bekopogva, vártam, hogy ajtót nyisson. Mikor megpillantott, semmit nem mondva, húzott be, és vont szoros ölelésébe.

-- Istenem, kisöcsém... -- suttogta fülembe, hátamat simogatva. Nem érdekelt, hogy harminckét éves vagyok. Semmi nem érdekelt. Vissza akartam kapni. Őt akartam magam mellé, vele akartam lefeküdni aludni,  vele akartam felkelni, miközben a karomban tartom. Tőle akartam mindig csókot lopni, vagy kapni. És most elvesztettem.

-- Mi történt? -- kérdezte Michelle, elhúzódva tőlem.

-- Elment... -- motyogtam.

-- Daisy? -- kérdezte, mire egy aprót bólintottam. Ő pedig többet nem mondva, ismét az ölelésébe húzott. Minden percben csak rá tudtam gondolni. Azzal, hogy ő most eltűnt és kilépett az életemből, azzal egy darabot is elvitt a szívemből, a lelkemből. Nem tudtam, hogy mikor láthatom őt újra, ha látni fogom még valaha. Szerettem volna az a férfi lenni, akit megcsókol az igen után, a templomban. Azonban azzal, hogy nem tudtam mikor látom őt újra, erre nem lesz esélyem. Lehet, hogy napok, hetek, hónapok vagy évek múlva látom majd. Szerettem, ez nem vitás.

Me: Köszönöm, hogy az enyém voltál... és remélem, hogy egyszer újra az enyém leszel, de akkor már örökre!  -- küldtem el az üzenetet Daisy-nek, amit tudtam, hogy úgy sem fogja elolvasni. Vagy ha el is olvassa, nem fog rá válaszolni.

Innentől kezdve, csak az álmaimban érhetem el. Már csak ott lehetek vele, úgy, ahogy én szeretném. Vele szemben feküdni, simogatni az arcát, hallgatni a szuszogását és a szívdobbanásait... ez lett volna nekem a nyugalom és boldogság. De ezt most félig csak az álmaimban fogom elérni. Az első perctől kezdve, ahogy belépett az életembe, kitöltötte az üres oldalakat. Szükségem volt rá. Az első ölelésünk olyan emlék számomra, amit sosem fogok elfelejteni. Daisy-t és az ölelését, illetve a csókját, soha nem felejtenem el. Ha majd vissza gondolok ezekre az időkre, ezeket sosem fogom elfelejteni. Magával vitte a lelkemet és én nem tudom, hogy mégis hogy a fenében éljek tovább lélek nélkül.

-- Daniel, figyelj rám! -- vonta kezébe arcomat, ezzel visszatérítve. -- Ha szeret, akkor vissza fog jönni!

-- A fenéket! Ha szeretne, akkor soha nem ment volna el... -- álltam fel. A könnyeimet durván letörölve, kezdtem el fel és alá sétálgatni a nappaliban. Michelle egy ideig nézte, majd sóhajtva lépett át a konyhájába, ahonnét két pohárral és egy üveg wisky-vel tért vissza. A poharakat lehelyezte a dohányzó asztalra, majd a félig telített üveg kupakját leszedve, töltött mindkettőnknek.

-- Gyere, igyunk egyet! -- hívott magához. Mellé leülve, mindent elmondtam neki, ami ma történt. Ő pedig csendben hallgatta, egyszer sem szólva közbe. Egész este fent voltunk és beszéltünk, ami abból a szempontból nem volt jó ötlet, hogy ma futam van, ráadásul durván másnapos vagyok. Így meg nem vezethetek. Viszont ha azzal állok Zak elé, hogy "figyusz, szerelmi bánatom miatt, tegnap a nővéremmel felöntöttünk a garatra, és full másnapos vagyok!" nem hiszem, hogy örülne neki. Így inkább titokban tartva, jó sokat ettem, rendbe szedtem magam és próbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. De ez nehéz volt, mert akárhányszor ránéztem a pihenőmben lévő kanapéra, újra felrémlett bennem, ahogyan magamévá tettem. Ahogy nyögött alattam. Minden. Viszont ezek fájó emlékek voltak, így semmivel és senkivel nem törődve, vonszoltam ki a kanapét, amit aztán nemes egyszerűséggel, lehajítottam a pihenőm ajtajából. Többen döbbenten meredtek rám. Zak feje vöröslött ahogy látta, hogy mit tettem. De nem érdekelt. Visszaléptem és bezártam magam után az ajtót. Egyedül akartam lenni a futam kezdetéig.

Egyedül, mint a kisujjam...