𝒮𝒶𝓋𝑒 𝓂𝑒

Tizenötödik

Daisy Wellerman-Wolff

A madarak lágy dallama bekúszott a nyitott ablakon keresztül. A redőnyt nem húztam le tegnap este, vagyis nem teljesen húztam le, így az apró résen bekúszó Napsugarak, lágyan simogatták bőrömet. Ideje volt fel kelni, amit a szomszéd szobában is jeleztek. A lenge lepedőt lehúzva testemről, felkaptam egy pólót, majd a szomszéd szobába betérve, az ágyhoz lépve, vettem fel karomba vígan nevető, holló fekete göndör hajú kisfiamat, aki apró kezeit felém nyújtotta. Landon mosolyogva nézett rám, s ölembe felkapva, indultam el vele a konyhába, hogy neki reggelit tudjak adni, magamnak pedig elkészíthessem a mai napi, első adag kávémat. Sok idő telt el azóta, hogy nem találkoztam velük. Hogy nem találkoztam vele. Toto-val a mai napig tartottam a kapcsolatot. Mára már elfogadtam, hogy kik az igazi szüleim. Elfogadtam az igazat, és megpróbáltam vele élni. Bár a miért-re, a mai napig kerestem a választ. Ehhez viszont Amandával és Anthony-val kellett volna beszélnem, de tekintve, hogy az egyikük elitta az agyát, a másikuk pedig eldrogozta, csekély esélyt láttam rá, hogy tőlük bármit is megtudjak. Talán Mark vagy Melanie tudnak valamit. Még szerencse, hogy a következő futam, Mogyoródon lesz. És szerencse, hogy itt élek Budapesten, immáron három éve. Az elmúlt időszakban, Toto, Lewis és Valtteri sokat voltak nálam, aminek kifejezetten örültem. Bár Lando nem jött el hozzám egyetlen egyszer sem látogatóba, hiszen ő nem is tudta, tudja, hogy hol élek, vele is napi szinten tartottam a kapcsolatot. Persze a nagybátyámon kívül, egyikük sem tudja, hogy van egy három éves kisfiam. Mert igen, egyetlen egyszer feküdtünk le Daniel-lel, ám én mégis terhes lettem. Utólag belátva, nem bánom. Bár a férfit elvesztettem, valamit mégis nekem adott magából. Landon már most hasonlít az apjához. Bárhova is mentünk, ha volt ott autós játék, nem lehetett elszakítani tőlük. Mindig meg kellett várnom, amíg ő nem dönt úgy, hogy igen, mehetünk haza. Ez akár órákig is eltarthatott, de nem bántam, mert számomra a fiam boldogságánál nem volt fontosabb. Hála a bácsikám támogatása miatt, itt Budapesten sikerült egy olyan házat vennem, amiben három hálószoba van, illetve hatalmas kert. Az egyik szoba volt az enyém, a másik kettő pedig a fiamé. Ebből csak az egyik szolgált alvó helyként, a másik szobája csak autós dolgokkal volt tele. Pár forma1-es játék, illetve sisakok is a szobában voltak, hiszen Toto folyamatosan hozott neki ilyen dolgokat. Van itt például egy félig kopott, lágy kerekű gumi, ami még Lewis-é volt, az persze a sarokban van, mint egy kiállított darab. Régi, már nem használt kormányt is kapott, illetve kissé eltört, de nem életveszélyes első szárnya is van, amit a férfival nehezen szereltünk fel a falra, tekintve, hogy csak ketten voltunk. De megoldottuk és csak ez számított. Habár az elején nehéz volt, tudtam, hogy erre van szükségem. Távol lenni a régi életemtől, távol lenni mindentől, amire azt hittem, hogy igaz.

Daniel Ricciardo.

A név, amitől a mai napig kiráz a hideg, hacsak rá gondolok. A hasamban továbbra is életre keltek azok a bizonyos pillangók, hogy ha valahol leírva láttam a nevét, vagy a tévén keresztül hallottam a hangját. Hogy mi volt vele, azt nem tudtam. Bár Toto az elején folyton beakart róla számolni, az egyik ilyen vitánk alkalmával, inkább már nem beszélt róla. Annyit tudtam, hogy akkor, amikor eljöttem, a másnapi versenyt megnyerte, aztán a következő évben, az első szezonban hébe hóba sikerült versenyt nyernie, majd a szezon második felében, töretlenül nyerte a futamokat. De csak ennyi. Amennyire tudtam, kerültem a vele való információ áradatokat. Nehéz volt, de kibírható.

— Anyuci, akkor ma kimegyünk a pályára? — tekintett fel rám csillogó szemekkel kisfiam, mire a gondolataimból visszatértem a jelenbe.

— Igen! Hiszen megígértem, és Toto nagypapának is hiányzol! — simogattam meg arcát, ami a boldogság miatt, csak úgy virult. Délig vártunk az indulással, addig meg a kertben játszottunk, vagy az elkészült ebédet eszegettük. Tizenkettő után nem sokkal ültünk be a fekete, luxus mercedes-be, amivel a Hungaroringen-ig meg sem álltunk. Oda érkezvén, a forgalmat irányító rendőröknek - a hatalmas kocsi sor mellett elhaladva - igazoltam magam a személyimmel, illetve a Toto-tól kapott belépőkártyával, így én soron kívül gurulhattam be. Persze ezt mögöttem nem igen díjazták, hiszen többen is dudáltak. Ám velük nem foglalkozva, gurultam be a csapatfőnököknek, illetve a pilótáknak fent tartott helyre. Rokonom autója mellé leparkolva, szedtem ki hátulról autólázban égő kisfiam, akinek a lábai alig érték még a földet, máris rohanásba kezdett. A kocsit bezárva, futottam utána. Furcsa volt három év után, megint a nyüzsgő boxutcában lenni, noha akkor is csak akkor voltam itt, mert búcsúzni jöttem. Azonban most nem búcsúzom. Most csak a duracell nyuszikat megszégyenítő, rohanó kisfiamat próbálom elkapni.