𝒮𝒶𝓋𝑒 𝓂𝑒

Negyedik

𝙸 𝚍𝚘𝚗'𝚝 𝚜𝚌𝚛𝚎𝚊𝚖, 𝙸 𝚍𝚘𝚗'𝚝 𝚜𝚑𝚘𝚞𝚝. 𝙸 𝚛𝚎𝚖𝚊𝚒𝚗 𝚜𝚒𝚕𝚎𝚗𝚝 𝚊𝚗𝚍 𝚝𝚘𝚕𝚎𝚛𝚊𝚝𝚎 𝚝𝚑𝚎 𝚙𝚊𝚒𝚗.

Daisy Wellerman

Reggel szokásomhoz híven, korán fel kelltem. A mélyen alvó bátyám miatt, lábujjhegyen osontam be a fürdőbe, és amennyire csak tudtam, olyan halkan zuhanyoztam. A hosszú fekete nadrágomat, és szürke ingemet magamra kapva, tűztem fel a névtáblámat, amire a takarítói személyzet volt olvasható. A megszáradt ruhámat a táskámba dobáltam bele, Daniel pólójával együtt.

Majd vissza adom neki valamikor! - gondoltam magamban, behúzva a táskám zipzárját. A bátyámhoz lépve, óvatosan, hogy még véletlenül se keltsem fel, egy puszit nyomtam a feje búbjára, aztán hangtalunk elhagytam a szobáját. Betérve az öltözőbe, pár női kollégám már ott volt és dühösen, szánakozóan tekintettek rajtam végig, amit nem tudtam hova tenni. Csendben léptem a szekrényemhez, amire fekete festékkel a 'drogos ribanc!' szavakat kenték fel. Mi a fene van mindenkivel?

– Nézzétek már ezt a ribancot! Miatta rúgták ki Ron-t! – nyávogott fel az egyik szőke csaj. Én erősen markoltam meg a szekrényajtómat, ahova a táskámat tettem be.

– Hülye kis csitri! Nem is értem, hogy Ron miért akarta megdugni ezt a szűz királynőt! – gúnyoltak továbbra is. A szemeim könnyekbe lábadtak, azonban nem hagytam magamat. Megvártam, amíg mind kimennek, totál egyedül hagyva engem és csak utána csúsztam le a földre. Gyűlöltem az életemet és gyűlöltem a munkámat. Nem akarom ezt csinálni már, egyszerűen bele fáradtam. Elfáradtam abban, hogy mindig mindenki a lelkembe tipor, azzal nem foglalkozva, hogy ez nekem hogyan esik. Néha annyira szeretnék érzelmek nélkül élni, hogy azt elmondani nem tudom. Akkor nem ütne szíven a saját kollégáim bántó szava, az, ahogyan a szüleim viselkednek, az, hogy a saját tulajdon nővérem nem gondol rám, de a nevemben pénzt kér a bátyánktól. Ezek a dolgok akkor nem fájnának. De ez mondjuk csak én vagyok. Lehet, hogy egyszer jön majd valaki, aki kiránt a gödör mélyéről, amiben már elég régóta benne vagyok. Egyelőre azonban kénytelen vagyok kitartani, már amennyire tudok.

Pár perccel később felálltam, bezártam a szekrényemet, a könnyeimet letöröltem, és a kis kocsimat megint magamhoz ragadva, indultam el kifelé. Vagyis indultam volna el, ha a főnököm, Mr. Burton nem állít meg az ajtóban.

– Jó reggel, Ms. Wellerman!

– Jó reggelt, Mr. Burton!

– Mint tudja, Mr. Ronaldsont kirúgtuk, így viszont nincs elegendő pincérünk. Amíg nem találunk egy megfelelő embert a helyére, arra kérném, hogy segítsen be a konyhában! – mosolygott rám, bajsza alatt. Tulajdonképpen visszakozhattam volna is, hiszen a pincérkedés nem tartozott a munkaköri leírásomba. Azonban jó lett volna egy kicsit kiszakadni a mások után való takarításból. Szóval ezer örömmel bólintottam, és fogadtam el a felém nyújtott fehér inget. Mr. Burton magamra hagyott, így én gyorsan lecseréltem a szürke ingemet, a hófehérre, majd a névtáblát is lecseréltem. Aztán a konyhára siettem, ahol elvettem a reggelimet, illetve szóltam az ottani részleg vezetőnek, hogy határozatlan ideig, itt fogok dolgozni. A részlegvezető kifejezetten örült nekem, főleg azok után, hogy a reggelim elfogyasztása után, azonnal belevetettem magamat a munkába. Szépen megterítettem az összes asztalt, mindenhova lehelyeztem a tányérokat, evőeszközöket, poharakat, szalvétákat és mindent, ami csak kellett, majd a konyhára mentem be segíteni. Reggel nyolc óra felé kezdtek el befelé szállingózni az itt megszállt vendégek, így a kötényemet magamra kötve, hosszú, vöröses barna hajamat laza copfba kötöttem, majd kifelé igyekeztem a vendégekhez. A bátyámat és Danielt azonnal kiszúrtam, a hármas asztalnál. Vígan nevetgéltek, már kora reggel, több fiatal sráccal egyetemben. Először feléjük vettem az irányt.

– Jó reggelt! – köszöntem, arcomra varázsolva a lehető leghamisabb mosolyomat.

– Jó reggelt, Daisy! – kacsintott egyet Daniel, rám emelve tökéletes mogyoró barna kozmoszait. Ahogyan a nevemet kiejtette, furcsa borzongás futott végig testemen.

– Mit hozhatok? – hagytam figyelmen kívül a férfit, aki lebiggyesztett ajkakkal vette tudomásul, hogy nem foglalkozom vele.

– Nekem egy pohár ásvány víz lesz, salátával, illetve egy jó erős kávé! – adta le rendelését egy magas srác, akinek baromi szép kék szeme volt.

– Ugyanez lesz, mint George-nak! – szólalt meg a mellette ülő, fiatal srác.

Mindenki sorra adta le a rendelését. Nem győztem már leírni a kisfüzetembe a mennyiségeket, annyit kértek. A bátyámhoz érve, neki meg sem kellett szólalnia, tudtam, hogy csak kávét fog kérni, reggeli nélkül. Így mielőtt megszólalt volna, én már azon nyomban leírtam.

– Én csak kávét kérnék! – mosolygott rám kedvesen Mark.

– És Önnek mit hozhatok? – fordultam végül Daniel felé, aki a kérdésem hallatán, ravaszul mosolygott el.

– Hm. Kezdésnek kérnék szépen egy jó erős kávét, egy zsír szegény pirítóst, illetve téged tálcán! – vigyorgott rám.

– Daniel! – dörzsölte meg orrnyergét Mark, a mellette ülőt finoman fejbe kólintva.

– A kért három dologból, sajnos csak kettővel tudok szolgálni. Én nem vagyok árucikk, na meg ön nem az esetem! – utasítottam vissza, hamiskás mosollyal az arcomon.

– Nagy kár, hogy nem vagyok kegyed esete, ugyanis Ön pont az én esetem! – flörtölt továbbra is szemtelenül.

A nagyinak hála, kiskoromban megtanultam hollandul, így mindenféle gond nélkül, küldtem el melegebb éghajlatra a férfit, aki csak értetlenül nézett irányomba. Az asztalnál, azonban volt valaki, aki hangosan felnevetett, így ebből arra következtetek, hogy vagy nagyon jól beszéli a holland nyelvet, vagy ő maga is holland. Ahj, emlékeztessem magamat, hogy amint időm engedi, elmegyek a közeli könyvtárba, ahol a számítógépeken utána nézek a forma1 jelenségnek!

– Nem sokára hozom a rendeléseiket! – mosolyogtam rájuk, aztán haladtam a következő asztalhoz.

A délelőtt folyamán, rengeteget rohangáltam ide oda a sok vendég miatt, de őszintén nem bántam. Valahogyan sokkal jobban tetszett ez a meló, mint a mások piszkát összetakarítani, azt is csak órákkal később. Itt viszont volt élet, pörgős volt. Olyan volt, ami az én életemből mindig is hiányzott. Azonban nem felejtettem el a tényt, miszerint ez csak egy átmeneti állapot. Csak addig vagyok pincér, amíg nem találnak egy megfelelő embert, Ron helyére.

– Daisy! – mondta ki nevemet a részleg vezető, így felé lépkedtem.

– Igen, Ms. Hastings? – dobtam le a kezemben tartott konyharuhát a pultra, és minden figyelmemet az előttem álló és tőlem jóval alacsonyabb hölgyre összpontosítottam.

– Mára végeztél, elmehetsz nyugodtan! Kitűnő munkát végeztél, és hálás vagyok, amiért segítesz! – mosolygott rám.

– Ugyan, én köszönöm a lehetőséget! Egy kicsit untam már a takarítói melót. Jó volt mást is kipróbálni! – eresztettem el egy félszeg mosolyt.

– Ennek igazán örülök, Daisy! Függetlenül attól, hogy ha majd Mr. Burton talál új kisegítőt, szerintem sokszor fogom kérni a segítségedet! – simított végig a karom kedvesen a nő.

– Én pedig örömmel jövök segíteni! – jelentettem ki. A munka időm leteltével, az öltözők felé vettem az irányt, amikor valaki elkapta a karomat, és a mellettünk lévő, személyzeti mosdóba lökött be. Arccal estem előre a földre, ami piszkosul fájt. Hallottam, amint a zár kattan mögöttem, majd egy érdes, férfi kacagás harsant fel.

– Te rohadt, drogos kurva! Azt hitted, hogy ha rám küldöd a kis korcsodat, akkor el tudsz távolítani innét? – rúgott belém egy hatalmasat Ron. – Ezt te sem gondolhattad komolyan! – mért rám továbbra is rúgásokat. A hajamat elkapva, ráncigált a falhoz, ahova erősen verte bele a fejemet. Gyakorlatilag már csillagokat láttam, de még ekkor sem üvöltöttem fel, pedig tudtam, hogy ezt kellett volna tennem. – Rohadj meg, Daisy Wellerman! – ütött továbbra is, nevemet üvöltve.

A következőkre nem is emlékszem, ugyanis a rengeteg fejemre mért csapásoktól, a látásom kezdett homályosulni. Annyi még rémlett, hogy valaki betöro az ajtót, egy sokkal mélyebb férfi üvöltése, aztán már csak az elragadó sötétség.