𝒮𝒶𝓋𝑒 𝓂𝑒

Hetedik

There are moments burning in us forever. That's the way it was for me when I first saw her.

Daniel Ricciardo

Az izzadság csak úgy csillogott a homlokomon. A karizmaim már fájtak, de csak azért sem hagytam abba, a boxzsák püfölését. Jól esett. Kikapcsolt. Az agyam nem zakatolt, vagy legalábbis nem folyamatosan. Próbáltam kizárni a fejemből a Wellerman testvéreket, mindent, ami velük kapcsolatos. Azonban nehéz volt. Nem csak azért, mert Mark folyamatosan a közelemben volt a jogi dolgok miatt, hanem amiatt is, mert Daisy-t azóta nem láttam, hogy a pulóveremben távozott a szobámból. Nem láttam és aggódom érte, főleg azok után, amiket a nővérem illetve Mark mondott. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mégis mekkora titok lehet az, amiről Mark nem beszélhet? Jó, nyílván nem tartozik rám, csak egyszerűen rossz azt látni, hogy a lány szenved a kollégái miatt, a testvére miatt, akivel jó rég nem találkozott, illetve, hogy alultáplált. A szülei ennyire nem foglalkoznának vele? De mégis miért nem? Szülőként nem az a dolgunk, hogy legyen akárhány éves a gyerekünk, aggódjunk érte? Vagy értük? Ehhez képest, ők hagyják, hogy Daisy szenvedjen. Én pedig magamat ismervén utálom, hogy ha az erősebbek eltiporják a gyengébbiket. Márpedig, Daisy-vel ezt teszik. Eltiporják, bántják, keresztül mennek rajta, nem törődve azzal, hogy mennyire fáj ez neki.

– Szia, csapattárs! – tért be a kondi terembe jókedvűen Lando.

– Szevasz, Milky Boy! – vigyorogtam rá, abba hagyva a zsák püfölését.

– Jól leizzadtál. Mióta vagy itt? – pakolta le magával hozott cuccait az ajtó melletti kispadra.

– Reggel öt óta. – pillantottam karórámra .

– És amúgy minden rendben van veled? – kérdezte, a reggeli bemelegítést megkezdve.

– Fogjuk rá. – feleltem.

– Gond van?

– Nem... vagyis igen... nem... – dadogtam összevissza.

– Most igen vagy nem? – nevetett ki a kölyök.

– Igen. Igen, baj van! – csattantam fel.

– Whoa! Nyugi, csak kérdeztem. Nem kell leharapni a fejemet. – tette fel védekezően a kezeit. – Ha szeretnéd, akkor meghallgatlak!

– Csak megismertem egy lányt és...

– Daisy Wellerman-ről beszélsz? – szólt közbe. Meglepett szemekkel néztem a fiatalra, hogy ő honnét tudhat róla. – Izé... tegnap majd nem elgázoltam, aztán utána hazavittem. Eléggé szótlan volt, szóval nagyon nem tudok róla semmit. – vakarta meg tarkóját, kínjában. – De figyelj, ha már össze vesztetek a barátnőddel, akkor teperj, hogy kibéküljetek!

– Daisy nem a barátnőm! – szabadkoztam azonnal.

– De hát a te pulcsid volt rajta. – döntötte félre fejét.

– Mert... hosszú. A lényeg, hogy ő nem a barátnőm.

– Ha nem a barátnőd... akkor miért cseng szomorúan a hangod? – lépett közelebb.

– Nem cseng szomorúan a hangom! Nagyjából két napja ismerem.

– Daniel, tudom, hogy mint csapattársad, foglalkozhatnék többet veled, mert az igaz, hogy régóta a forma1-ben vagy, ennél a csapatnál én vagyok régebb óta, így én tudom a dörgést. És az igaz, hogy nem ismerlek túl régóta, azt már egyből levágtam, hogy hiába volt már számos barátnőd, egyiket se szeretted őszinte szerelemmel. Lemerem fogadni, hogy még első igaz szerelmed sem volt. Én csak azt szeretném kinyögni, hogy nem baj az, ha úgy szeretsz valakit, hogy nem ismered még teljesen. Idővel úgyis megismered majd. – tette kezét vállamra. – Csak miattad már ne szenvedjen. – mondta, majd engem elengedve, dugta be fülét és állt neki edzeni. Bennem pedig újra és újra lejátszódott az, amit Lando mondott. Rengeteg sztereotípiát olvastam már az első szerelemről, de valahogyan én ebben soha nem hittem. És még most sem hiszek. Valahogyan nem tudom azt elhinni, hogy mi, emberek, képesek vagyunk első látásra beleszeretni valakibe úgy, hogy nem is ismerjük az adott illetőt. És lehet, hogy beszélgettem már Daisy-vel, de egyszerűen képtelenség, hogy bele szerettem volna. Nem! Ez más. Ez teljesen más. Ez inkább olyan... testvéres féle aggodalom, amit miatta érzek.