𝒮𝒶𝓋𝑒 𝓂𝑒

Harmadik

𝙸 𝚍𝚘𝚗'𝚝 𝚎𝚟𝚎𝚗 𝚔𝚗𝚘𝚠 𝚠𝚑𝚊𝚝𝚜 𝚠𝚛𝚘𝚗𝚐 𝚠𝚒𝚝𝚑 𝚖𝚎 𝚊𝚗𝚢𝚖𝚘𝚛𝚎...

Daisy Wellerman

Ázott nadrágomat magamra ráncigálva az öltözőben, álltam a tükör előtt és néztem farkas szemet, a rajtam lévő fekete pólóval, ami combom közepéig ért. Azon gondolkoztam, hogy levegyem e magamról annak a férfinak a pólóját, akit nem ismertem, viszont baromi jó és férfias illata kúszott orromba, vagy hagyjam magamon, ezzel magyarázkodva otthon anyáéknak, már ha észre veszik rajtam. Végül a pólót magamon hagytam, épp csak annyit tettem vele, hogy elől betűrtem. A pulóveremet magamra kaptam, a kabátomat is, majd a táskámba betűrve a saját viszes pólómat, csippantottam le kárytámat és siettem a buszhoz. Ahhoz a buszhoz, ami már vagy fél órája elment. Nagyon jó. Ma este már nem megy busz, így itt ragadtam. A francba! Apuék kifognak nyírni, de főleg anyu, amiért reggel nem leszek ott, hogy kiszolgáljam. Francba, francba, francba!

– Haza viszlek! – gurult mellém egy fehér McLaren, aminek az ablakát, Mark húzta le.

– Nem kell! – fontam össze karjaimat magam előtt.

– Az istenért, Daisy! Ülj már be, hiszen már így is vacogsz! – csapott a kormányra. Igaza volt, tényleg fáztam. De a makacsságom sokkal erősebb volt.

– Egy jó indokot mondj, amiért beüljek melléd! – léptem közelebb hozzá.

– A húgom vagy! És beszélni szeretnék veled! – nézett rám. – És mert idebent meleg van! – vigyorgott rám. Én és az áldott jó szívem. Sose tudok nemet mondani...

– Legyen! – kerültem meg a kocsit, hogy beüljek a jó meleg autóba. Amint beültem, Mark nem várta meg, míg bekötöm magam, azonnal gázt adott.

– Mit szeretnél? – szólaltam meg percekkel később, amikor csendben haladt az úton.

– Hogy? – kérdezett vissza.

– Azt mondtad, hogy beszélni szeretnél. Miről?

– Mindenről. Rólad, anyuékról, az elmúlt évekről... – szólalt meg halkan.

– Mégis mit akarsz tudni? Benedict halála óta felénk se néztél, nem mintha előtte jöttél volna. – szólaltam meg halkan.

– Sajnálom, Pöttöm! De engem is meg kell értened! Akkoriban kezdtem el itt dolgozni a csapatnál, mint ügyvéd. Nem engedhettem meg magamnak azt, hogy azonnal elkönyveljenek drogos szülők gyerekének. Ezért...

– Ezért tagadtad le a családodat, köztük engem is! – vágtam szavába, befejezve mondandóját.

– Sajnálom... – suttogta újra, megállítva a kocsit. – De legalább Melanie ott van neked. Ő legalább még veled van és segít mindenben! – tette kezét jobb kezemre. Értetlenül néztem kozmoszaiba.

– Melanie-ról kilenc és fél éve nem hallottam semmit. Nagyjából arra rá félévre, hogy te már totál nem jöttél hozzánk, ő lelépett otthonról egy elmentem dolgozni, majd jövök kiáltással és annyi. Azóta nem láttam őt!

– Tessék? Hiszen nekem a múltkor azt mondta, hogy tök jól meg vagytok ketten, csak anyuékkal van egy két probléma, de hogy azt ti megoldjátok!

– Veled... tartja a kapcsolatot? – kérdeztem, könnyeimet visszanyeldesve. A tény, miszerint a saját nővérem csak velem nem tartja a kapcsolatot, rettentően fájt. Hát én már senkinek sem számítok ebben a rohadt családban?