𝒮𝒶𝓋𝑒 𝓂𝑒

Tizenhetedik

Daniel

Másnap reggel a csengő hangjára keltem fel és kellett egy kis idő, míg összeszedtem magam. Szememből fáradtan dörzsöltem ki az álmosságot, aztán a mellettem még békésen alvó nőre, a menyasszonyomra pillantottam és elmosolyodtam. Óvatosan, hogy véletlenül se keltsem fel, lágy csókot nyomtam homlokára, majd nadrágomat és pólómat felkapva, sétáltam le, hogy ajtót nyissak. A kilincs azonban kicsúszott a kezem közül, és nagy lendülettel csapódott neki a falnak, hatalmasat csattanó hangot hagyva maga után. Döbbentem, leesett állal figyeltem a személyt, aki zsebre tett kezekkel, zsíros hajjal, hányás foltos pólóban és nadrágban álldogált ott. Na azt leszámítva, hogy már nem volt pia szaga, a régi gönceit nem igen dobta ki.

— Mi van? Bámulsz még, vagy végre beengedsz? — mogorva, mély hangja volt.

— Miért is kellene beengednem? — nyúlok a kilincs felé, amit megragadva, húzom be annyira az ajtót, hogy fixen ne tudjon belépni.

— Mert azt mondtam. És neked amúgy közöd nincs ahhoz, hogy mit keresek itt, te patkány képű. Hívd ide Daisy-t azonnal, beszélnem kell vele! — lépne be mellettem, azonban az útjában állok.

— Mi lesz már? Mozdulj te istenverte barom! — üvölt fel, közben mellkasomat csapkodja.

— Figyelj rám! — kapom el fél kézzel kezeit. — Egyszer mondom el, úgyhogy jó lesz, ha figyelsz! Soha, ismétlem, soha többet ne merészelj a családom közelébe kerülni! Nem elég az, hogy féltékenységből megölted a szüleit? Hogy utána te, a kedves férjed, és a kölykeid útbántatok vele, mint egy kutyával? Hogy inkább csendben tűrt, semmint hangot adott volna a fájdalmainak, mert a következményektől félt? Hát nem, Amanda. Daisy-hez rajtam és Toto-n keresztül vezet az út, de erre eléggé rábasztál, mert sem én, sem pedig a keresztapja nem engedünk a közelébe. Úgyhogy ahogy jöttél, úgy távozhatsz is! — csapnám be orra előtt az ajtót, ám valaki megállít benne.

— Daniel társaságában, odakint beszélhetünk. — trappol le idegesen Daisy, és mellettem megállva, dühösen mered az "anyjára".

— Rá nem tartozik! — vakkantja Amanda.

— Daniel a vőlegényem. Amit mi beszélnénk, azt úgyis elmondanám neki, úgyhogy beszéljünk kint. Hárman. — Amanda felemelt kezekkel jelezte, hogy neki édesmindegy, aztán hátrált. Daisy előttem ment ki, én pedig szorosan mögötte álltam meg.

— Halljam, mit akarsz mondani? — fonja össze karjait Daisy, és így mered a látogatónkra.

— A szüleidről lenne szó. — nyögi ki nehezen.

— Mit akarsz még elmondani? Hogy hogyan ölted meg őket? Vagy mi? És hogy tudsz most rendesen beszélni? Három évvel ezelőtt még egy komplett mondatot nem tudtál kinyögni, most meg úgy beszélsz, mintha soha nem ittál volna.

— Mert már nem iszom. Az eltűnésed után, Mark üvöltözött velünk, aztán mindenféle rehabra, vagy pöcsöm tudja hova vitt minket. De ez most mindegy. A vád, amivel engem illettél nem igaz. Nem én öltem meg a szüleid.

— Toto azt mondta, hogy féltékeny voltál anyámra. És azt is elmondta, hogy mit tettél. És ne haragudj, de képtelen vagyok hinni neked. — óvatosan szerelmem derekára fektettem kezem, ezzel is tudatva, hogy támogatom őt.