𝒮𝒶𝓋𝑒 𝓂𝑒

Tizenharmadik

Daisy Wellerman

Ahogy hallgattam az előttem ülő, a negyvenes évei végén járó férfit, valami halványan derengeni kezdett a balesetről. De ez képtelenség! Ez nem lehet! Nekem Amanda és Anthony Wellerman a szüleim, hiába olyanok, amilyenek! Ők neveltek fel, ne vicceljünk már. Egyszerűen lehetetlen, hogy mások legyenek azok! Lehetetlen, hogy az előttem ülő, Mercedes csapatfőnök, alias Toto Wolff a nagybátyjám legyen! Ez nem... nem lehet igaz...
De akkor miért derengen oly ismerősen az a baleset, amit Toto mondott? Olyan... mintha ott lettem volna...

— Daisy. — szólt Toto, mire a merengésemből kiszakadtam. Súlyos pilláimat a férfire emeltem, aki könnyfátyolos tekintettel nézett rám. Az én szemeim nem voltak tele könnyekkel. Semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni arcomról, noha megannyi érzelem kavarodott bennem. Az agyam egyszerűen nem akarta elhinni ezt az egész, lehetetlen szitut. Tiltakozott, sikoltott az agyam ez ellen. A kezem enyhén remegett, mely miatt kifejezetten örültem, hogy a hatalmas íróasztal takarja. Daniel, hol a fenében vagy? Miért nem vagy itt? Szükségem van rád!

— Daisy. — ejtette ki nevemet ismét. Ezúttal már rá fókuszáltam. — Szeretném bepótolni veled az elmúlt, huszonhárom évet! Az unokahúgom vagy, akár hiszel most nekem, akár nem! Mindent szeretnék tudni rólad! — mosolygott rám kedvesen a férfi. Én azonban a fejemet ráztam.

— Én... én sajnálom, de nem tudok most erre mit mondani! Sajnálom, de ez nekem most sok... — motyogtam halkan. Felálltam a kényelmes székről, és hátrálni kezdtem az ajtó felé. Toto követte példámat.

— Daisy, ne menj el! Kérlek... — suttogta, megtéve felém egy újabb lépést. — Egyszer már elveszítettelek! Most, hogy itt vagy és megtaláltalak, nem akarlak újra elveszíteni! — láttam a szemében a fájdalmat. Őszinte volt. Valóban az volt. Én viszont még mindig makacsul a saját igazam mellett tartottam ki. Vagy... már azt sem tudom, hogy mi az igazság. Végülis, az sem lehet hülyeség, amit ő mond. A szeme zöldje ugyanolyan, mint az enyém. Őrá jobban hasonlítok, mint az anyámra, vagy az apámra. És persze amiket mesélt a szüleimről, az alapján lehet, hogy igaza van. De ezt persze egy DNS teszt tudná bebizonyítani a lehető, legjobban, vagy az a kórház, amiben kezeltek. Mert öt éves korom előttről semmilyen emlékem nem volt, arra tisztán emlékeztem, hogy kisebb koromban voltam kórházban. Azt kellene kiderítenem, hogy az melyik kórház volt. Ott talán többet tudnak mondani. Hátha...

— Tegyük fel, hogy hiszek magának! Valamivel akkor is bizonyítanunk kell, hogy a szüleim nem a szüleim és, hogy az igazi szüleim a szüleim hibájából haltak meg. — Toto merengve nézett rám. Látszólag törni kezdte a fejét, hogy most mi tévőek legyünk. Nekem mondjuk volt egy ötletem, de egyedül, semmiképp nem akartam végrehajtani. Ehhez segítség kellett volna. Örültem volna neki, hogy ha Daniel az, de lévén, hogy nem tudom, hol van, és telefonon nem érem el, így rá nem számíthattam most.

— Azt hiszem, neked van egy ötleted! — térített vissza Toto.

— Tulajdonképpen igen. De egyedül nem szeretnék oda menni! — szavaimra bólintott egyet, mand együtt indultunk el a kocsija felé.

— Ne mondd, hogy itt laksz! — szállt ki a kocsiból, és nézte elképedve a rozoga épületet Toto. Kérdésére csak lehajtottam fejemet. — Istenem... — suttogta. Fejemet a házra szegeztem, amiben az összes lámpa égett. Hurrá...

Mély levegőt vettem, s nyomomban a férfival, elindultam befelé. Az apám a kanapén terpeszkedett, teljesen önkívületi állapotban volt. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint mikor itt hagytam. A testszagja marta az orromat, hiszen napok óta nem zuhanyozott. Anyám sem volt különb; rajta is ugyanaz a fehér póló és fekete nadrág volt. A hányás folt lett csak nagyobb rajta. Mindketten aludtak, egyikük a kanapén, másikuk a fotelben. Ennek kifejezetten örültem. Halkan osontam be a fürdőbe, ahol két fülpálcikát magamhoz véve, nesztelen hanggal közelítettem meg őket. Anya nyitott szájába, óvatosan dugtam be a pálcikát, s lassú, körkörös mozdulattal vettem tőle nyál mintát nugyanezt ismételtem meg apunál is. A két mintát egy egy zacskóba tettem bele, majd magamtól is vettem mintát. Aztán Toto-ra néztem, aki megvetve figyelte a henyerésző szüleimet. Intettem neki, ő pedig követett. Vissza ülve a kocsiba, Daniel házáig meg sem álltunk. Toto az ajtóig kísért, ott azonban megtorpantam. Nem tudtam, hogy hogyan köszönjek el tőle, de látszólag ő sem tudta. Így egyelőre egy sima kéz fogádban maradtunk. Aztán én beléptem a házba. A nappali ajtajában, azonban megtorpantam. Daniel a kanapén ült, ölében egy csajjal, aki... rágondolni is rossz. Ráadásul vele...A szívem lassú táncot járt, miközben darabokra tört. Halkan sírtam, és ugyanilyen halkan hagytam el a házat. A szerencsém az volt, hogy Toto nem ment még el.