Folyosókat érintve / Regulus Black

| XIII. Fejezet |

Az ezüstös Holdfény alatt távolodtunk el az intézménytől, mely csendesen állt a késői órákban. Megannyi mondanivalóm lenne a fiúnak, ám most képtelen vagyok akár egyetlen szót is kinyögni. Egy hosszas ösvényen keresztül haladunk, egyenesen be az erdőbe. Bíztam benne, így csak csendesen meneteltem utána, miközben a csuklómra font ujjaival gyengéden fogott. Éppen fordult hátra, mikor nesz ütötte meg füleinket. Egyszerre pillantottunk a hang irányába, azonban semmit és senkit se láttunk magunk körül, csak egy elsuhanó árnyat, amely nem sokat mutatott magából. Regulus mutatóujját duzzadt ajkához emeli, ezzel jelezve, hogy maradjak csendben. Reszkető végtagokkal teszem azt amit kér, pediglen leszívesebben ott összeestem volna. A Fürtös továbbra is ujjait a kezemnél tartja, egy percre se engedi el. Szemeit kapkodja, ahogyan én is ezt teszem.

A torkomban dobogó szívem egyre jobban fokozza bennem a feszültséget, ahogy minden erőteljes dobbanást érzek, egyre jobban eluralkodik felettem a félelem. Mikor már egy ideje ott állhattunk, s nem találtunk semmit, Regulus kinyögte az első szavakat.

— Biztosan egy állat lehetett — állapította meg. — Nemsokára odaérünk, tarts ki - küldött felém egy nyugtató, kedves pillantást. Én csak egy zavart mosollyal feleltem, inkább hagytam neki, hogy vezessen engem.

Ahogy ígérte, tényleg perceken belül elértük a célunkat. Egy tisztásra érkeztünk, a Holdfény ezt a területet is uralni kezdte. Az ezüstös fénysugarak ellepték az összes itt lévő növényt és élőlényt, köztünk minket is. A fű boka alá ért, így nemigen kellett szerencsétlenkednünk a gyep miatt. Mesés, káprázatos látvány volt. Mindenütt ragyogás, elmémbe furakodott ez a kép. A felettünk tündöklő csillagtenger csak rátétel, ez már csak hab a tortán. Ámuldozva keringek körbe-körbe, nem szeretnék elmenni innen – legalábbis egy ideig biztosan nem. Regulus derülten fürkészte orcámat, melyen már egy vigyor pihent. A messzibe, talán tizenöt méterre egy hatalmas fa állt, ágai népiképp a földet érintették, ez egy fűzfa volt. Nagy, hosszúkás levelei a füvet csiklandozták, kedvesen cirógatta a szálakat. Mindketten egyszerre indultunk el a fa irányába, s amikor odaértünk, egyből levetettük magunkat a tövébe.

— Hallgatlak, Janice — s már vagy ezredjére ejtette ki lágyan, mesésen, érzelemmel nevemet. — Mi nyomja a lelked? — fordult oda félig felém. Én csak hebegve keresem a szavakat, azt se tudom hol kezdhetném.

|Visszaemlékezés : 1975 |

A bűbájtan órámnak két perce hogy vége lett, komótosan bandukolva vezet utam a könyvtárba. Újabb könyveket kellene beszereznem, azután pedig már szaladhatok is a Roxfort kijáratához, ahol Lily is várni fog. Ujjaimmal végigszántok szőke tincseimnek, melyek ziláltan ékeskednek kobakok tetején. Eddig csend – vagy csak picinyke nesz – uralkodott az intézmény folyosóin, azonban ez hamar megszűnik. A jobb oldalra vezető folyosón jajveszékelést észlelek, s kötelességemnek érzem azt, hogy legalább rápillantsak mi történik. Eleinte nehezen indultak meg lábaim, még az agyam unszolására is, de hamar cselekszem. A kiáltások irányába megyek, melynek forrását hamar meglelem. Egy fekete, hosszú loboncos fiú van nekikenve a falnak egy pálca által, melyet a nemrégiben megismert Peter Pettigrew tartott markában. Ajkaim elválnak egymástól, értetlenül kapkodom fejemet köztük. Peter emilyen tetthez folyamodna? — vetődött fel bennem ez a kérdés.

— Peter, miben mesterkedsz? — tudakoltam meg, eközben végig a kissé ismerős srácon tartom tekintetem. Árgus szemekkel vizslattam mindkettejüket, hiszen nem értettem a helyzetet. A szőke intett nekem, hogy menjünk odébb. Én csak egy nyugató pillantást vetek a Mardekár házba tartozó fiúnak – amit egyébként tallárjáról olvastam le –, s mérgesen trappoltam Pettigrew mögött. - Mi az okod arra, hogy ezt a szerencsétlen fiút piszkáld?

— Hiszen James és a többiek is követtek el csínyeket, hát én is megpróbáltam — felelte nekem hanygul vállat vonva. — Ez semmiség, csak szórakoztam! — tárja ki karjait feszülten.

— Azok csak poénok voltak, te pedig pálcát szegeztél rá! Szabályt szegtél, Peter! — szembesítettem őt ezekkel. — Akár büntetést is kaphatsz érte, ez igenis komoly dolog. James, Sirius va-vagy Remus is viccelődött. . . — makogtam.

— De ők is ezt csinálják másokkal, szerettem volna én is részt venni benne! — indulattal beszélt, szemeivel villámokat szórt. — Igazán nem értem komorságod okát, Janice.

— Sajnálom, azonban én ebben nem veszek részt. Ereszd el, hagyd ezt a szerencsétlen diákot. Jobban teszed, ha te is elindulsz a körletbe, noha még nincs takarodó. Le kell nyugodnod. . . — ejtem ki ezeket a szavakat ajkamon, tisztán és érthetően beszéltem hozzá. A fiú bosszúsan pásztázott engem, kicsit talán feltűnően is.

| A jelen : 1976 |

— Peter borzalmasan hasonlítani akart a bátyádra, vagy Jamesre, illetve Remusra — kezdtem bele remegő hanggal. — Tudod, egyik alkalommal azon kaptam őt, hogy Severust piszkálja, pálcát szegett rá — magyaráztam hevesen. A fiú minden egyes mozdulatomat, gesztikulálásomat figyelte. Alsó ajkára harap, ujjaival játszani kezdett, fejét a fa törzsének dönti.

— Téged nem. . . Bántott? — kérdezett rá lágy hanggal. — Légy őszinte.

— Nem, egyáltalán nem — rázom meg buksimat, tincseim táncot járnak, a szél is lendített egyet rajtuk. Szótlanul meredtünk a másikra. A fűzfa lehajló, világosszínű ágai olykor meg-megcsapdosták a fa törzsét, ezzel egy apró zajt keltve. Noha a természet a játékát játszotta, mintha minden egyre csendesülne. A Fürtösre pillantok, aki erre csak fürkészni kezdett. Némán döntöttük neki hátainkat, s fejünket a fának, elnyelt bennünket a szavak nélküli percek mélysége. Egyik percben a fiú közelebb csúszik, köztünk körülbelül öt centimétert hagyva. Lába az enyémhez ért, úgy ahogy kézfeje is.
Szemeit az ajkamra vezeti, nyelvével benedvesíti az övét. Szívem hevesebben kezdett el verni, közelsége reszketést indított el testemben, rengeteg vér szökött fel orcámba.

Ennél is közelebb csusszan, már semmenyi teret se hagyott. Tenyerét bal arcfelemre tette, lágy mosollyal fűszerezte meg ezt a mesés pillanatot.
Lehunyja szemeit, így én is ezt teszem, várok arra a másodpercre.

Azonban bármennyire lehetett ajka közel, bármennyire is súrolták szájaink a másikat, ezt az idilli pillantot újabb zörej szakítja meg. Mindketten a hang irányába kapjuk fejünket, ezt nem egy állat adja ki, s nem is a fűzfa ágai vágódnak neki ennyire a törzshöz. Felpattanunk a helyünkről, vöröslő képpel poroljuk le magunkat. Regulus körbenéz, hátha szeme elé tárul az ami itt leselkedik. Nem vagyunk egyedül. . .

— Ideje lenne menni. Most! — jelentette ki magabiztosan, de biztos vagyok benne, hogy egy picinyke félelem meglapult szíve sarkában. Karon ragadva száguldottunk el onnan, pedig igazán tetszett a hely. A félelem újra eluralkodott felettem, még a gyönyörködés se volt képes elterelni a rémület érzését. Bokrokon, gazokon haladunk át, gallyak roppannak hangosan talpunk alatt. Rápillantok órámra, mely még csak kilencóra harminckettőt mutatott. Célunk az iskolába való visszatérés volt, semmi több.