Folyosókat érintve / Regulus Black

| XVIII. Fejezet |

    Ijedten kaptam szívem helyére tenyeremet, szaporán kezdett el verni. Pimasz mosolyt ült azon a derűs orcán, a Holdfény mesésen világított rá kissé sápadt és fehér bőrére. Regulus lépkedett oda mellém, s úgy véltem felfedezni, hogy nem csak én teszek kitérőket este. A Fürtös tovább somolyogva huppant le mellém a már kopott és meglehetősen öreg padocskára, kettőnknek pont elegendő volt ez az ülőhely. Fészkelődött egy picit, azonban utána bal karját átveti vállamon és lágyan magához von. Mellkasára döntöttem főmet, így már tökéletesen hallottam szívének ritmusos, s gyorsabb tempójú verését. Hüvelykujjával kör-körös mozdulatokkal cirógatta kézfejemet, mely nyugalomba helyezett engem. A lebukás veszélye csakugyan kergetett bennünket, mint az erdőben is, de most ügyet se vetünk rá. Egy kis ideig foglalkoztatott, hogy ki lehetett az az alak körülöttünk, ám az is meglehet, hogy csak a képzelődés vonatára szálltunk fel. De az nem lehet. . .  Hiszen láttuk — dacoskodtam magamban.

    Megrázom fejemet, elterelődött a figyelmem. A fiú csendben pásztázta az ezüstben úszó kertet, akárcsak én. Pár percnyi szótlanságot követve Regulus óvatosan elhúzza karját, s odabaktat az egyik bokorhoz. Hatalmas vigyorra húzta száját, csillogó szemei szebben ragyogtak az égen tündöklő csillagoknál. Megfordul és ujjával egyetlen virágra mutat, amely a kert egyik legritkább növénye, nem sokan fedezik fel ezt a rózsát, emiatt szerencsésnek érzem magam. Egy fehér rózsa állt ott a többi vörös között, a szél egy picit meglengette szárát, emiatt ringatózásba kezdett az összes növénnyel együtt.

— Ez olyan, mint te — utalt a hajamra Black. Orcám olyan árnyalatot vett fel, amilyen rózsát is kapott Lily James-től. — Ritka és csodálatos. Nem is tudom idejét mikor láttam utoljára nyílni efféle gyönyörűséget — simította meg ujjával gyengéden a szirmait, amelyek olyanok akár a selyem. — Téged illetne, Janice — jegyezte meg logó orral. — Azonban az iskola szabályai tiltják, hogy emilyen ritkaságot leszakítsunk.

— Ne is szabadkozz, Regulus — vágtam közbe boldogan. — Így tökéletes ahogy van, hagyd — legyintek egyet. Visszasuhan a padhoz, egyenesen mellém, susogni kezd a fülembe, ami miatt a hideg is kirázott.

— Peterrel beszéltél azóta? — tudakolta meg. Főmet csak megingatom, hiszen nemigen akadtam alkalmam elérni a fiút és tárgyalni vele. — Rendben, semmi baj — sóhajtotta. — Tudod, kicsit félek is. . . — eresztett el egy kelletlen nevetést mellé. — Attól, hogy netalán valami bajod eshet. És bizonyára az is abszurd lehet, hogy az utóbbi talán három hétben ennyire védelmezlek, miközben eddig rivalizáltunk — érces hangja zeng a levegőben.

— Regulus — szólítottam meg őt. — Efféle badarságokra időt se fecsérelj! — hurrogtam le a göndör fürtöst. Lesütött szemekkel harapott alsó ajkára, szavai elapadtak. — Azért, mert eleinte nem értettünk egyet, nem jelenti azt, hogy ez örökké tart. Rendben? — simítottam orcáján. Bizonytalanul bólint egyet, mire oldalra vonom számat. — Mellesleg. . . Te mit keresel itt kint? — bazsalyogtam.

— Siriussal kisebb korunkban éjjel mindig kiültünk a Holdat nézni, persze ezt a szüleink tudta nélkül. Másnap annyira fáradtak voltunk, hogy alig lehetett bennünket fölkelteni — mesélte el nekem a történetet nevetve. — Mi azt feleltük, hogy nem csináltunk semmit, ám édesanyánk pontosan tudta mit csináltuk. Hiányzott már ez — örömmel beszélt erről az emlékéről, amely engem is mosolygásra késztetett.

— Siriussal már akkor is elkövetettek pár csínyt? — kérdezősködtem tovább.

— A legjobbakat — hahotázott. — Ő volt a legpimaszabb és legmerészebb közülünk.

— Szerintem te is bátor vagy, Regulus — bíztattam a fiút. — Becsületet és tiszteletreméltó viselkedésű — soroltam a rá illő jellemzőket. A Fürtös csak nevet egyet, s ajkával csókot lehel nyakam felületére, eközben ujjával újra simít kézfejemen.

• • •

A következő hónap ~ Október 17.

   A szeptembert bezárólag az órák utáni takarítás is megszűnt. Eredetileg ez egy büntetésnek szánt elvégezendő dolog volt, azonban nem csak egy plusz tehernek ígérkezett. Egy barátra – inkább többre – tettem szert e feladat során, ami valószínüleg Dumbledore eredeti terve is volt. A táncterembe ugyanúgy jártunk a büntetés után is, ámbátor nem éppen úgy ahogy eddig. Most mi voltunk a következők, hogy megtanuljuk a decemberi bálra szükséges tánclépéseket. Regulussal mi már korábban megegyeztünk, hogy együtt kezdjük egy kisajátítani a mozdulatokat, s tánclépéseket, egyszóval partnerek lettünk. Egy dolog izgatott engem igazán. . . James vajon lesz-e olyan bátor, hogy mindenféle kitérő nélkül Lily elé álljon és felkérje őt partnerének. Kellett nekem ezzel foglalkoznom és figyelnem apróbb jeleiket, ugyanis Potter közeledett hozzám egyik délután során. Idegesen igazította meg szemüvegét orrán, én pedig már a folyosó egyik padján nyomtam be képemet a könyvek lapjaiba.

— Janice, szia! Többiek? — nézett körbe gyöngyöző homlokkal. — Igazából most nem is őket akarom igazán megkeríteni. . .

— Az ebédlőben vannak. Egy eb kergetett meg, hogy ennyire izzadsz? — intettem felé egy elnyomott nevetéssel. — Ki vele, Potter! Miben segíthetek? — paskoltam meg a magam mellett lévő helyet. Lehuppan mellém és szavait kezdi el keresni, már vagy egy perce.

— Oké, ez furcsa lesz — emelte maga elé kezeit figyelmeztetve. — Igen, a mosdóban ami volt, tény és való, hogy ezek után egy ostoba kérdéssel állok eléd. . .  — döntötte oldalra fejét fancsali képet vágva.

— Ötleted sincsen, hogy miként kérhetnéd fel a táncra Lily-t, nemde? Tisztában vagyok mindkettőtök érzéseivel, James — morogtam orrom alatt. — Evans arra vár, hogy tedd meg az első a lépést. Ha igyekszel, akkor még elkapod az ebédlőtől balra eső folyosón, most végeztek! — lebegtettem orra előtt a Térképet. Ez a tárgy rengeteget segített nekünk, nagyjából a csapattal való megismerkedésem előtt elkezdték a varázslattal átitatott és hasznos, egyszerű pergamennek tűnő térképet készíteni. Nemrégiben sikerült befejezni, ami remekül működik. A szemüveges magához ölelve, s férfiasan megveregetve vállamat szedte lábait, hogy elérje Lily-t. Nevetve ingattam meg fejemet, ezt követve inkább összeszedem holmijaimat és útnak eredek a körlet felé, hogy lepakoljak, nincsen több órám.

    Egyedül bandukoltam az említett célomhoz. Néhol tűntek fel iskolatársaim, majdnem mindenki ebédelt, így néhol kietlennek tűntek a folyosók. Egy kis ideig biztosan békésen meneteltem, amikor erőteljesebb beszédhangra leszek figyelmes az egyik teremből. Összevont szemöldökkel hallgattam a monológot, amely egy vékonyabb hangból és egy reszketőből állt. Hamar rájöttem a két illető személyére, Peter újra megtámadta Severust. Egy idege ez már megy, a szőke alig akar ránk hallgatni. Lassan hajtom ki az ajtót, s már majdnem bentvagyok, amikor ujjak fonódtak csuklómra. A Fürtös nyomódott neki hátamnak, mutatóujját ajkára helyezi, ezzel jelezve nekem, hogy maradjak csendben. Tud Severusról? . . .
Teszem amit kér, a kis réseny kukucskálunk be. Regulus a háta mögé próbálna terelni, de makacságom és kíváncsiságom felülkerekedik józan eszemen, ezért ott maradok jobbján.

    Az ajtót kinyitjuk, így a nyikordulásra felhívjuk a figyelmünket. Pettigrew egy szót ejti ki ajkán, s felénk szegezi pálcáját.

— Crucio!