Folyosókat érintve / Regulus Black

| XVII. Fejezet |

    A vörös hajú lány hálásan vizslatott engem, talán szíve mélyén picit félt attól, hogy nem fogok eljönni. Annyi gondolat lehet benne, annyi kérdés, azonban nem jutott el odáig, hogy fel is tegye őket. Ajkai elválnak, viszont csak zavartan pillantgatott. Bíztatóan a hátára vezettem tenyeremet, s simítottam egyet az említett testrészen. Lily kifújja a levegőt, reszkető ujjait piszkálja.

— Lily, kivele. Látom, hogy annyi mondanivalód lenne — mosolyodtam el halványan, mire ő is egy erőltetett vigyort nyom ajkára. Hebegve rázza főjét, inkább a kandallóban roppanó tűzre, s a narancssárga árnyalattal megáldott lángokra vezette tekintetét. Egy tincset a füle mögé tűr, végül kiböki az első szavait.

— Sajnálom, hogy olyan. . . — tartott egy kis szünetet. — Figyelmetlen voltam. Nem törődtem az érzéseiddel, pedig jelen pillanatban nehezteltek egymásra Peterrel. A minap beszélt velem, roppantul mérges volt — mondatát követően szemöldökeim az egekbe emelkednek. — Bűntudatom lett, hiszen arról se számoltam be neked, hogy Peter újra megtalálta Severust — meséli nekem a lány oldalra vont szájjal. Meglepetten ülök előtte, hiszen erről tényleg nem számolt be nekem senki, még Regulus se, pediglen egy házba tartoznak. Talán nem vette észre — gondoltam magamban.
Ajkammal 'O' alakot formálok, szemeimet lesütöm. Lily idegesen dobolt lábaival, szerintem még az alattunk lévő tanoncok is hallották a ritmusos dobogást. — Már Jamesnek se jött be Pettigrew csínje, pedig él-hal azokért. . . — folytatta a vörös hajú.

— Hé, ne okold magad! — vezettem tenyeremet a társam vállára, aki elszontyolodva horgasztotta le fejét előttem. Pulcsija szegélyét kezdi el babrálni, nem tudja mit mondhatna még. — Én egyáltalán nem haragszom, Lily — orcámra egy hatalmas mosolyt nyomok, hiszen valóban nem voltam mérges rá. Ez egy semmiség, emiatt bolond lennék haragot tartani vele. Azonban Peter viselkedése jócskán meghökkentett, régebben nem emilyen viselkedésű fiú volt. Ő volt a gyámoltalan, kistermetű, alacsony, beesett arcú diák, aki mindig segítségre szorul. Visszahúzódónak véltem, ámde ez mostanra megváltozott. Lily egyáltalán nem hazudott abban, hogy James eléggé kereste a bajt, de, hogy ő beszélje le a szőkét erről, nyomós oka lehetett. Severus egy célpont lett az utóbbi időben, amit természetesen én elleneztem, ahogy a többi eltúlzott tréfát. Követtem a barátaimat, támogattam, de nem az összes tervükben.

    Az Apám is egy határozott ember, képes volt csendet teremteni egy másodperc alatt, az emberek tartottak tőle. Tisztelték őt, kivívta magának azt a címet. Saját dolgára ment általában, önállóan mozgott mindenfele. Olykor őt fedeztem fel James jellemében, akivel szintén nem mernek ujjat húzni a diákok – legalábbis egy része. Néha rajta kaptam magamat, hogy efféle dolgokon mélázok, s akkor is csak megráztva fejemet legyintettem a dologra. Én nem szerettem volna csúf tárgyává tenni semelyik társamat, bármennyire is két külön házba tartozunk. A szülőm bizonyára azt felelné erre a beszédemre, hogy meg kell harcolnom a saját magam tiszteletéért. Az Édesanyám mindig is a kedvességre nevelt, azt tanította nekem, hogy ne ártsak senkinek, s ennek gyümölcse hamar érik. Életszemléletek ütköztek egymásnak, ezzel olykor tüzet szítva. Egyszóval káosz uralkodott körülöttem.

    Teljesen eltértem a témától, eléggé elkalandoztam ezen percek alatt. Lily aggódó tekintetével találkozom, s szabadkozva intek neki, hogy most már minden erőmmel rá fogok figyelni, csak elérzékenyültem.

— Szóval rám nem neheztelsz, Janice? — jött közelebb hozzám a lány, csillogó és kíváncsiságot tükröző szemekkel figyelte rezdüléseimet, itta szavaimat.

— Hogy tudnék? — löktem oldalba őt. Egy megkönnyebbült vigyorral biccentett főjével, hatalmas kő eshetett le szívéről – legalábbis ilyen jeleket mutatott. — Peter mostanában meglehetősen magánakvaló és furcsa. . . — suttogtam. — Lily, te is pontosan tudod milyen volt ő — néztem komolyan szempárjába. A vörös hajú elvont ajakkal jelezte számomra, hogy tisztában van mindennel, hiszen ő ismerte régebbről a szőkét.

— Beszéljek Jamessel? Talán tud rá hatni, ugyanis mindig őt követi! — veti fel ötletét barátnőm, azonban hevesen megrázom buksimat.

— Hidd el, rosszabb lenne — sóhajtottam egy hatalmasat. — Örülök, hogy megbeszéltük, Lily — tettem hozzá beszédemhez ezt az apró dolgot. A lány boldog tekintete aranyat szórt szívemben, dús és rózsaszín száját boldog és kellemes mosolyra húzza. Karjaimmal közrefogom hátát, szorosan tartom magamnál őt. Valljuk be, Lily számomra az a személy akire számíthattam, megérdemli azt a törődést, amelyet a megismerkedésünk első napján is adott nekem.
Amikor a hosszas ölelésből mindketten kibontakoztunk, az órára pillantva állapítottam meg, hogy lassacskán haladnunk kellene a szobánkba. Takarodó még nincs, de jobb előbb beérni, minthogy utolsóként végigkoslatni a nyikorgó padlón, amellyel a társaidat felvered. No meg azt se felejtsük el, hogy siettségedben mindenféle tárgyat, ruhaneműt leversz vagy átesel rajtuk. Volt ebből gondunk bőven. . . Legalábbis engem a padló recsegő hangja hátránnyal indított a Regulussal való találkozásom estéjén.

— Ideje lenne menni, nemde? — intett fejével a vörös loboncos. Felkelek helyemről, s felsegítem a pár percre elterült lányt. Mindkettőnk sebes léptekkel robogott fel a fokokon, bevetődtünk ágyainkba és csendben figyeltük a mennyezetet. A körletet ellepik a diákok, hallom harsongó beszédük éles és fülbehasító hangját. Lábdobogás követte a monológokat, egyenesen a szobánkhoz érkezett az a pár lány, akik mindig velünk alszanak és osztoznak a szobán.

    Húsz perc készülődés után már az összes társam a helyén volt, innentől jött el a takarodó. Valójában én még nem álltam készen arra, hogy lehunyjam szemeimet, s mély álomba szenderüljek. Valahogy ezekben a napokban képtelen vagyok hamar szundításba kezdeni, mintha elpárologna szemeimből az álom. És ahogyan ezt megjósoltam, úgy is történt. A takarodót követőleg tizenöt perccel már a lányok valamelyik oldalukra fordulva pihentek, míg én zakatoló gondolataimmal harcoltam.
Megelégelve az agyalást határoztam el, hogy a mak estét sem a körletben töltöm. Bár nem Regulus miatt, de azt véltem a legjobbnak, ha most összekapom magamat és leülök a kiskertben lévő kopott, öreg padocskára. Muszáj volt megnézem a rózsákat, s a szebbnél szebb növényt, amelyek egymásba kapaszkodva virítanak a természet lágy ölén.

    Serényen kaptam fel magamra valamiféle meleg és bundásabb ruhaneműt, ami az ágyam sarkába volt lerakva, hisz kint kissé hideg van.
Először jobb, aztán bal lábamat teszem le a földre, amely egy apróbb reccsenés okozott azon a fránya padlón. Szitkozódva kezdek el lépegetni az ajtó felé, s sikeresen elértem a kijáratot. Sietősen hagytam el a körletet, utoljára még visszapillantok az alvó lányokra, egyenlőre nem tűnt fel senkinek semmi.
A folyosókon haladva látom meg az üres és ezüstbe borult tájat, emiatt pedig hatalmas mosoly húzódik ajkamra.
Utam a padhoz vezet, lehuppanok a kissé átfagyott falapra.

— Mit keresel itt, kedvesem? — morogja hátam mögül egy érdes és csilingelő hang.