Folyosókat érintve / Regulus Black

| XXI. Fejezet |

    Az eszemre kellett hallgatnom, s nem valamiféle őrültséget cselekedni. Az ugyan igaz, hogy legszívesebben most útnak erednék és megkeríteném Regulust, hogy beszélgessek vele, ámbátor ez egy ostoba döntésnek bizonyult volna. Arra a percre várok, hogy a Fürtös betoppanjon és tudjak vele szót váltani, ugyanis ez az egész megbolondít. Végül úgy döntöttem, hogy nem megyek ki az épületből, bent fogok maradni. Micheal vagy ezerszer bocsánatot kért amiatt, mert felzaklatott engem, pediglen nem rá voltam mérges. Valójában nem is mérges, hanem megrémült voltam, mindez összesen. Vajon kik tudhatnak még erről a Halálfalókról? Az elmúlt hónap eseményei ötlöttek fejembe, s egyszercsak az a szituáció idéződik fel bennem másodpercről másodpercre.
Bellatrix figyelmeztetett engem, hogy jobb, ha távol tartom magamat Regulustól, ugyanis azt kell tennie és csinálnia amiben jó. Köze kell legyen mindennek ehhez, muszáj összefüggést találnom mindezen dolgok között.

    Eltelt két óra, a Fürtös még sehol sincsen. Nyolckor kezdődik a tanítás, van még negyed órája. Kezdtem elveszteni a reményt abban, hogy a mai reggel még betér hozzám. Dumbledore szavai csengtek fülemben, szerettem volna hasznos tanácsaira hallgatni, viszont eluralkodott felettem a félelem elnyomó ereje. Ujjaimat tördelni kezdem, percenként tekintek rá a gyengélkedő bejárati ajtajára. Minden egyes aprócska rezzenésnél a fejemet amoda kapom, s mikor nem jön be senki, zsörtölődve hajtom le buksimat.

    Az óra kattogásának tempójával megegyező gyorsasággal dobolok lábammal a padlón, amely szemet szúrt  a velem szemben lévőnek. Mike rosszallóan pillant rám, szerinte nem kellene ennyire vészesen komolyan vennem, nem ártottam senkinek. De az Apám megteheti, Regulussal együtt. . .
Az ajtó fülsüketítő nyikordulással sértette dobhártyámat, ennek dacára ez nem izgatott. A Fürtös lépett be a helyiségbe, s annak minutumában amikor megláttam, azt hittem szívem majd' kiugrik helyéről. Határozott és komor képpel meredtem rá, míg ő széles mosollyal köszöntött engem. Felkelek ágyamról, Regulus pedig odasiet hozzám.

— Janice, ne mászkálj — óvva intett engem attól, hogy eleshetek gyengeségem jóvoltából. — Gyere, feküdj vissza — botladozott el velem az ágyig. Mike szótlanul és csendben figyelte az eseményeket, bármennyire is próbálta elterelni figyelmét, önkénytelenül is ránk vezetődött tekintete.

— Ezt elejtetted — nyúltam zsebembe a gyűrűért. Erőteljesen belevágtam tenyerébe és szúrós szemekkel kezdtem szugerálni. Regulus hebegve forgatta ujjai közt az ékszert, s mikor már összeszedte volna gondolatait szavába vágtam. — Ismerős volt, Regulus — mutattam ujjamra, amelyen ott ékeskedett a pecsétes gyűrű. — Az Apám adta nekem az enyémet, de semmiféle Halálfalók bandába nem dugott be. Tudok arról a csoportól és, hogy mikre képesek. Te miért hordod? — támadtam le az így is meghökkent Blacket.

— Megmagyarázom, rendben? Hiszen tegnap a szavamat adtam rá — fogta közre tenyereivel orcámat.

— Nem fogok várni a " teljes felépülésemig ", mert veszélyben lehetünk — rajzoltam macskakörmöket a levegőbe, eközben egy kósza könnycsepp gördült végig száraz bőrömön. — Azt szeretném, ha most, ebben az istenverte percben elmondanád mi ez az öldöklős szekta — csuklott el hangom, s reszketésbe kezdek. — Én még miért nem hallottam erről? Regulus. . . ? — szólítottam nevén az ugyanolyan állapotban lévő társamat.

— Oké — bökte ki ezt az egy szót. — Haver, mikor jönnek a nővérek? — rikkantott oda Mike-nak Black.

— Fél óra és érkeznek. Siessetek — mutogatott az ajtóra hevesen. Hálás pillantással jeleztem a fiú felé, hogy rengeteget segített nekünk.

— Tudsz járni? — kérdezte aggódó hanggal Regulus. Magabiztosan megbiccentem főmet, így egyenes utunk volt ahhoz, hogy elindulhassunk valami nyugodtabb helyre. Úgy döntöttünk, hogy a folyosó balra eső oldalának takarító szertárjában foglalunk helyet, megfelel a célra.

    Mindketten belépünk a kissé szűkös térbe, Regulus int nekem, hogy jobb ötlet lenne, ha én inkább leülnék valamire. Egy kis szék roskadt egymagában a sötétben, leporolva azt tökéletes ülőhelyet rittyentettünk oda. Szívem reszketett, mint a nyárfalevél, szélsebesen vert, olyan tempóval, akárcsak a vonat. Torkomban dobogott, amely egyre jobban kezdett az őrület határára vinni. Regulus kezei közé veszi az enyémeket és lágy csókot lehel kézfejemre.

— Szeretném ha tudnád, hogy. . . — itt egy percre megállt a beszélésben. Szikkadt ajkát nyelvével benedvesíti, s csak ezt követően kezd el újra mesélni. — Már nincsen közöm hozzájuk — a 'már' szóra eltátom számat, azonban a fiú nem hagyja, hogy kétségbe essek. — Hé, hé, semmi baj! — nyugtatott meg kellemesen csengő hangjával.

— Mi ez az egész? — buktam ki. — Az Apámnak is van köze ehhez? — halmoztam fel kérdéseimet neki egy szuszra. — Ők bántanak másokat? — törültem le a könnyáradatot arcomról. Szőke tincseim ziláltan hullanak szemembe, ámbátor Regulus hamar kiseperi onnan őket.

— Igen, sok embert bántanak. Ártatlan lelkeket. . . — adta meg a pontos választ.— Tom Marvolo Riddle akkoriban, még a negyvenes évek kezdete előtt különös képességre tett szert. Ő más volt. Erővel rendelkezett, melyet fejleszteni akart. . . Ami átfordult rossz célokká. Erejét használva egy csoportot toborzott össze, rengetegen követik. Ők a Halálfalók — magyarázta el Black az egészet. — Beetette mocskos módon az összes varázslóval, hogy nem szörnyű szándékai vannak, s bedőltünk neki. Kiszállni nem lehet, viszont egyes megtették. . . — könnybe lábadt szemekkel formálta ajkával a szavakaz, mindenzt elég nehezen. — Halál várt rájuk, ahogyan majd rám is, Janice — mosolyodott el keservesen. — A gyűrűn lévő pecsét, a szimbólum az övék — fújta ki magát.

— Az Apám is az, nemde? — ötlött fel bennem a kérdés. — Regulus — borultam nyakába, szorosan átkaroltam őt. — Nem lesz semmi gond, megvédelek — simítottam meg többször arcát. — Regulus Arcturus Black. Szeretném, ha kimondanád, hogy minden a helyére kerül — néztem mélyen smaragdzöld szemeibe, melyek könnyben úsztak. — Nem hagyom, hogy akárki ártson neked. Főleg nem, ha a gyilkosok között az Apám is ott lesz — elhatároztam, hogy nem hagyom cserben. Őszintén beszélt hozzám, nem hazudott.

— Én nem tudtam, Janice — karolta át derekamat, s erősen rászorított. — Nem tudtam. . . — ismételgette keservesen eme szavakat, beleégtek elmémbe. — Én nem vagyok gyilkos — folytotta el a benne feltörő kiáltást és tisztában voltam azzal, hogy ha megtehetné, biztosan kiadná magából mindezen szörnyűségek sokaságát. — Pettigrew is beállt közéjük — dadogta el. — Az ige is onnan származik. Elárult minket. Dumbledore Professzort is — szűrte ki fogai közt indulatosan, szemeiben a méreg parázsa szikrázott fel. — Tisztában van a csapat céljával, ártani akart mindenkinek. Hiszen egy gyenge patkány volt már annak idején is — pislogta el az újonnan felgyülemlett könnyeket.

— Nem szoktak időközönként összejárni? — vetődött fel bennem.

— De, nagyon gyakran — válaszolta nekem a Fürtös.

— Meg kell tudnunk, hogy pontosan hol és mikor lesznek ott. Muszáj — pusmogtam ajkára. — Nem fognak megölni, gondoskodom róla — döntöttem homlokomat az övének. Azonban egyetlen egy kérdésre még egyáltalán nem kaptam választ. . . Regulus miért hordja még mindig azt a gyűrűt? Képtelen voltam feltenni neki ezt a roppantul izzasztó kérdést, ennek ellenére kíváncsiságom győzedelmeskedett. — Miért hordod továbbra is, ha kiszálltál? — böktem a tárgy felé.

— A szüleim büszkék arra, hogy ilyen nagy varázslókkal tanulhatok. Nem tudhatták meg, hogy kiszálltam. . . Hordanom kell — duruzsolta fülembe.

    Hangtalanul öleltem át Regulust, s most én adtam szavamat. Megvédem.