Folyosókat érintve / Regulus Black

| V. Fejezet |

    — De azt egyáltalán nem tiltja a szabály, hogy a hangoskodókat nem szabad elhallgattatni — hunyorogva néztem vissza arra a göndör fürtös fiúra, aki késve érkezett meg a köszöntőre. Egy hosszúujjú, zöld pulcsi volt rajta, fekete farmernadrággal együtt. Ruházatához még egy fehér cipő is társult. Egybefont karokkal vezette végig tekintetét rajtam, mely olyannyira égető volt, mint az idei nyár napsugarainak erős cirógatása. Alsó ajkamra harapok, összezavarodva tűrök egy tincset fülem mögé. Akadozva kezdenék el egy újabb mondatot, azonban képtelen vagyok akár egyetlen értelmes szót kinyögni. Mégis mi a frászt kellene számára közölnöm? Pulcsijának színe hasonló volt az ő szeméhez, csak az övéi sokkal világosabban virítottak a félhomályban. Akár a smaragd, úgy villant fel szempárja, kérdőn pillant felém. Kellemes, édeskés illata kúszott orromba akaratlanul is.

— Legyen az én dolgom, hogy miként fegyelmezem a saját házam tanoncait — vetette oda nekem. — Ha kellemetlenséget okoztam, ne haragudj, no — helyezte tenyerét a szíve helyére. — Képtelenek vagyunk mintadiákok lenni, mint ti. Veletek kivételeznek, s a többi? Már mit se számít — bökte ehhez a válasz mellé. Megrökönyödve néztem vissza rá, ajkaim elválnak egymástól. Szemöldökeim az egekbe szöktek, ha eddig nem tudtam megszólalni, akkor most aztán végképp nem.

— Meglep, hogy emilyen viselkedéssel rendelkezel. Megkérdezhetném mi a neved, azonban ezek után nem áll szándékomban. A társaim érdekében léptem közbe, vagyis csak akartam — gúnyos mosollyal spékeltem meg beszédemet. — Fegyelmezd a tieidet, rád biztosan hallgatnak. Szép estét, Társam — fejeztem be ennyivel.

    Megfordultam, s vissza se tekintve haladtam előre. Bosszankodva tártam ki a körlet ajtaját, felgaloppozom a lépcsőn, majd óvatosan kitárom a szobánk ajtaját. A vörös hajú lány érdeklődve ült fel az ágyon, én csak intettem neki. Bevetettem magam a meleget és kényelmet biztosító fekvőalkalmatosság közepére, lehunytam szemeimet és bal oldalamra fordultam. Esélyt se adtam Lily-nek, hogy kérdezősködjön, vagy akár a többiek azt tegyék. Egyértelműen huppantam be az ágyba, húztam testemre a takarót, s szótlanul terültem el. Ó, mire értette ezt a ' mintadiák ' dolgot? Mire értette azt a rengetegnyi rosszindulatú megjegyzést? Talán csak féltékeny volt valami, vagy valaki miatt? Így akarta levezetni a feszültségét? Megannyi kérdés merült fel bennem e percek során, viszont hamar elálmosodom és lehunyt szemekkel merülök álomba.

    Reggel a zsenge napfény gyéren cirógatta csupasz vállamat, kissé máshogy keltem fel, mint ahogy rávetődtem az ágyamra. Nehezen ugyan, de kinyitom szemeimet, hunyorogva teszem karomat szempárom elé, hogy ne bántsa az erőteljes napsütés. Kicsit feltornászom magam, s órámra pillantok, mely az éjjeliszekrény közepén pihent, pontosan öt óra negyvenhatot mutatott.
Felsóhajtva vetem hanyatt magamat, még rengeteg időm van az órák kezdetéig. Azonban képtelen voltam alvásra ösztökélni testem valamely porcikáját is, ezáltal kipattantam – csendesen társaim miatt – a puha ágyból, s felkaptam egy pulóvert és egy farmernadrágot. Amint felaggattam a ruhadarabokat, azonnal a cipőm után nyúlok és haladni kezdek. Ügyelve arra, hogy senki se keljen fel idő előtt, nyitom ki a kissé nyikorgó faajtót, azután pedig gondosan behajtom hátam mögött.

    A folyosók üresen állnak, mindenfele a némaság és a csend uralkodik. Azt hiszem, talán ez az egyik legszebb dolog amit érzékelhetek az intézményben. Természetesen megannyira örülök az újoncok érkezetének, mint ennek a helyzetnek. A Nap hosszúra elnyúló sugarai bearanyozzák a fal bizonyos egy részét, a festmények is bőségesen kapnak a sárga szórásból. Elmosolyodom a látványon, ujjaimmal átszántok a kócos tincseimet és ezt követve tenyeremmel megsimítom nyakam felületét. Így álltam az épület folyosójának kellős közepén, mikor neszre lettem figyelmes. A nyitott ablakon keresztüli halk zsivaj üti meg fülemet, ijedten kaptam oda fejemet. Apránként lépkedtem oda a kitárt ablakhoz, karjaimmal megtámasztom testemet a párkányba. A kiskertben lévő rózsák egy része most is piroslóam virít a zöldellő bokrok mellett, s a fehér rózsák is kiütik a csodálatos látványfaktor legfelső fokát.

    Úgy döntök, hogy erőt veszek magamon és kitántorgok a kertbe, amely ugyanúgy üresen állt, mindenféle ember hiányában, mint az intézmény folyosói. Lábaim megerednek, kifújva a levegőt lépkedtem oda a szabadtérre. Meglepetésemre nemigen voltam magányos, bármennyire is hittem azt. Az a fekete hajú srác ücsörgött a törzshelyemen, aki a kabinunkba is be szeretett volna jönni, csak nem tudott megszólalni. Zavart tekintete lyukat ütött rajtam – de talán nem annyira, mint a Fürtös égető pásztázása –, reszketve hebegni kezdett. Jobb oldalán egy pergamen, toll, tinta és ceruza pihent, s amint rávetem pillantásom a tárgyakra, hamar oda is húzza magához. Egy lágy és bízató mosolyt küldök felé, hogy tudja azt, nem kell megrémülnie. Sápadt arccal meredt ki fejéből, ujját piszkálgatta.

— Nem nagyon szoktak ilyen korán kelni a diákok, általában egyedül szoktam itt lenni — suttogta oda nekem szikkadt ajkaival, ezt követve beletúr hajába. — Mi szél hozott ide? — kérdezte félénken. Megmerte tenni azt, hogy egy tizedmásodperc erejéig rámnéz, azonban utána továbbra is a messzibe merengett.

— Nem tudtam aludni — rántok vállat nevetve. — Kidobott az ágy. Mellesleg én is furcsállom, hogy nem vagyok egyedül — feleltem neki.

— Má-máris indulok! — szabadkozva kapkodta össze írószereit, a pergameneket pedig hóna alá csapta. Mikor már indulni készült, s felhúzta volna a nyúlcipőt, megragadom karját és vigyorgva intek neki.

— Megférünk itt ketten is — vágtam rá egyből. — Pe-Perselus, ugye? — csettintettem egyet ujjaimmal. Meglepettségében majd' hátravetette magát, szeppenten vizslatott. — Talán nem ez a neved? Ne haragudj! — mentegetőztem a fiúnak, aki végre elmosolyodott.

— Tudod a nevem? — szorította mellkasához a papírokat. — Senki se jegyezte meg eddig igazán — elkámpicsorodva horgasztotta le fejét, elvonja ajkát és játszadozni kezdett a tollal.

— Hiszen évfolyamtársam vagy, nemde? Te vagy a legokosabb a Mardekárosok közt. Nemrégiben indult egy verseny, te nyertél — magyaráztam a fekete hajúnak, aki ámuldozva hallgatta végig beszédemet. — Azok ott a rajzaid? — kérdezem tőle kíváncsian. A szél belelobbantott a pergamenek közé, láttam a körvonalakat és az ábrákat.

— Szeretnéd megnézni? — remegő hanggal puhatolózott.

— Miért is ne? — replikáztam somolyogva.