Folyosókat érintve / Regulus Black

| VI. Fejezet |

    Az óra ott rostokolt a falon, hangosan kattogott, ezzel is tudtunkra adva azt, hogy mennyi idő van még hátra a rémesen unalmas tantárgyakból. Tollam végét kocogtatom a kopott asztalka felületére, a mellettem jegyzetelő vörös hajú lány csak a táblát bámulja, azt, hogy a tanárunk miképp és milyen gyorsan körmölte fel az anyag egy részét. Szemei fáradtan csillantak meg, még csak a harmadik óránkon ülünk. A tanárnő magyarázása, mintha el se jutna fülemig. Azon tudok agyalni, hogy a nemrégiben érkezett Mardekáros miért volt ennyire goromba. Megértem azt, hogy a magánszférájába hatoltam a felindulásommal, azonban ezzel kihágást nem tettem. Csendre intettem a társaimat, mindössze nyugalmat akartam teremteni a körletbe. Makacsul és öszvér módjára viselkedett, hozzávághattam volna az ' Önérdekű Mardekáros ' vagy a ' Fafejű Mardekáros ' jelzőt, viszont ezen mondatok törték volna számat. Annak a háznak sokáig nem ment jóhíre, rettegtek azoktól, akik ahhoz a csapathoz kerültek.

— Ha leírtátok, akkor azt se felejtsétek el, hogy egy hét múlva tesztet fogtok belőle írni — amint kiejtette ajkán ezeket a rémes szavakat, a diáksereg egyszerre mordult fel a számonkérés említését hallva. — Mindenkinek sok sikert! — kapkodta össze holmiját a szőke hajú nő, orrán feltolta a szemüvegét és sürgős távozással hagyott magunkra a teremben.

— Ez nem fair — suttogta nekem Lily. — Hiszen még meg se értettük igazán — vonta el ajkát. — Legalábbis én — forgatta meg gyönyörűen ragyogó szemeit, azután pedig egy halk kacaj hagyta el száját. Én csak csendben hallgattam a lányt, ami hamar fel is tűnt neki. Aggódó arccal kezdett el fürkészni. — Janice. . . — simított egyet vállamon. Erre felkapom fejemet, egyenesen a szemeibe pillantok. — Minden rendben? — lágy hangja csengett fülem minden részében.

— Csak ez a számonkérés rontotta el a jókedvem — rántok vállat egy mosoly kíséretében. — Semmi több. . . — a vörös hajú hunyorotva méregetett engem. Képtelen voltam neki hazudni, ismeri a jellemem.

— Te vagy a legokosabb itt, rajtad nem fog ki egy emilyen feladat, Janice — morogta orra alatt. — Igazán kibökhetnéd mi aggaszt — fonta egybe mellkasa előtt karjait és kérdőn nézett felém. Ajkaim elválnak egymástól, mindenfele kapkodom tekintetemet, zavarodottan kerestem a szavakat.

— Lily, ezt nem hinném, hogy a terem kellős közepén kellene megbeszélnünk — intettem a többiek fele. — Talán később, ígérem — kulcsoltam össze ujjaimat és bociszemekkel próbáltam megregulázni őt. Végül egy vigyor – s egy figyelmeztetés – kíséretében beleegyezett, szerette volna tudni rosszkedvem okát.

• • •

    Az óráim után egyből a könyvtárba vezetett az utam. Pár darab könyvre volt szükségem a házi feladatok megírása miatt, s azokat az információkat csakis onnan szerezhettem meg. A nyüzsgő folyosón baktattam végig, minden egyes percben kerültem két elhaladó diákot, rengetegen voltak most is. Három órakor találkozom Lily-vel, aki már tűkön ülve várja, hogy elmeséljek neki mindent. Tallárom alja nagyot lebben a szellő miatt, mindig összébbhúzom magamon a takaró anyagot. Tincseim kuszán állnak fejemen, ujjaimmal átfutok rajtuk, kiseprem szemeimből a szálakat. Megállok a könyvtár hatalmas vasajtaja előtt, s ezután erőteljesen belököm. Senki se tartózkodott itt, csak egyetlen idős hölgy, az aki felel a helyért. Köszönök neki, majd sietősen a hátsó sor felé indulok, amerre az a könyv is lehet amit keresek.

    Odaérek a sorhoz, ujjamat végigfuttatom a betűkkel, szavakkal, mondatokkal megáldott tárgyak gerincénél, hunyorogva kezdem el olvasni mi van rájuk írva. Jobb oldalra lépek, egyetlen könyv hiányzik a sorból. A kis résen kukucskálok keresztül, míg egy zölden világító szempár nem tekint vissza rám. Az a bizonyos égető tekintet furakodik az enyéimhez. A vér is megfagy bennem, alsó ajkamra harapok és megilletődve meredek ki magamból. Pontosan azt a könyvet emelte le, ami nekem kellett. Szúrósan pillantok felé, de közel se annyira mérgesen, s bőröt égetően, mint ő.

— Arra szükségem volna — dünnyögtem át neki. — Mi célra használnád? — fontam keresztbe karjaimat.

— Miért kotnyeleskedsz bele mindenbe? — köpte a szavakat. — Jelen esetben nemigen vennéd hasznát ennek, ugyebár — nyomott gúnyos mosolyt duzzadt ajkára. — Vagy talán egetrengetően fontos volna? — lóbálta a nagy tárgyat a levegőbe.

— Számmisztika tesztünk lesz, hacsak neked nem fontos — igyekeztem udvariasan viselkedni vele, ha már eddig képtelenek voltunk a szavakkal bánni. Egy ideig a hatalmas, és majdnem plafonig érő polcok mögött figyeltük a másikat, míg a Fürtös meg nem mukkant.

— Mindegy, a tiéd lehet — legyintett egyet viharos tekintettel, s megfordulva menetelt ki a teremből. Az ajtó hangos csapódása rántott vissza a valóságba, nagyokat pislogva néztem a semmibe. Lassan átandalgok a másik oldalra, ahol ott hagyta a vastag könyvet. Tenyereim közé veszem az imént megszerzett tárgyat, bűntudattal bandukolok el a hölgyhöz.

    Miután végeztem a könyvtárban, egyenesen a találkozó helyszínéhez rohanok. A diáktársam már dobogó lábakkal ült az udvar egyik padján, szorosan mellkasához szorította táskáját. Abban a pillanatban amikor meglát engem, egy lágy mosollyal int nekem egyet, én pedig szó nélkül elindulok az irányába. Honom alatt a nemrégiben megszerzett tárgy, büszkén kellene lobogtatnom. Ehelyett a szívem azt súgta, hogy most valójában én voltam gonosz. Most én akadékoskodtam és förmedtem rá, nem ő rám. Fancsali képpel érkeztem a vörös hajú lányhoz, aki arcáról egyből lerítt az, hogy látja rajtam a szomorúságot.
Nyelvemmel benedvesítem számat, és csakis ezek után szólalok meg.

— Ó, Lily — sóhajtottam fel. — Mondd csak, már Mardekár Malazár idejében is ennyire szeszélyesek voltak a ház tagjai? — tárom ki karjaimat. Gyorsan behajítom táskámba a szerzeményt.

— Mire gondolsz, Janice? — értetlenkedve rázza fejét. — Nem értelek — hintázott lábaival előre s hátra. Senki se tartózkodott rajtunk kívül az udvaron, csendesen és némán állt minden egy helyen. — Janice — lökött oldalba.

— Tegnap, pontosan akkor amikor átmentem a Mardekárosokhoz — kezdtem bele a mesélésbe. Csillogó szemekkel hallgatott engem. — Összefutottam azzal fiúval, aki a lakoma közepette toppant be. Még engem szidott le, engem dorgált meg! — mutattam magamra morcos fejjel. — Szerinte miattunk kerültek rossz ügyekbe, mert mi " kiválóak " vagyunk — rajzoltam ujjaimmal macskakörmöket a levegőbe.

— Nonszensz — helyezte tenyerét az kézfejemre. — Helyesen cselekedtél — bíztató mosollyal védelmezett engem a lány.

— Most ezt úgy mondod, mintha megmentettelek volna egy háború alól — nevettem fel idegességemben. Ő is ugyanezt teszi, majd szorosan magához húz. — Bár a daliás herceg nem én vagyok, nemde? — böktem bele vállába sejtelmes képpel.