Miss "Perfect" (YG) ~ Befejezett

Prológus

-Szia anyu - ültem le a nedves és hideg földre, nem is foglalkozva azzal, hogy esetleg felfázhatok. - Gondoltam eljövök hozzád, hiszen tudom imádtad a Karácsonyt, nem akartam, hogy egyedül töltsd az ünnepet. Sajnos megint egyedül jöttem, apának minden idejét lefoglalja a munka, alig van itthon. Lehet, hogy ő nem látogat meg, de attól még látom rajta, hogy neki is fáj, hogy elmentél. Már két hete, hogy szinte teljesen üres a ház - simítottam végig a kemény tömbbe vésett néven, majd megigazítottam a hozott virágokat.

-Jennie! - hallottam egy ismerős hangot a temető kapuja felől, mire odakaptam a tekintetemet, és megláttam apát, ahogyan integetve hív magához.

-Most megyek, de nehogy azt hidd, hogy itt hagytalak! Még jövök! Boldog Karácsonyt anya! - simítottam még egy utolsót a sírkövön, majd apám felé futottam, ő pedig szorosan magához ölelve kezdett el engem a kocsihoz vinni.

-Hova megyünk? - néztem rá, hiszen az elmúlt két hétben annyira egyedül voltam, hogy megjelent bennem a remény apró szikrája, hátha most talán változik a helyzet, és tényleg szánni fog rám egy kis időt.

-Meglepetés. - kacsintott rám, én pedig türelmetlenül vártam arra, hogy végre megérkezzünk....a BigHit elé?

-Mit akarsz a munkahelyeden már megint? - szontyolodtam el pillanatok alatt, hiszen ez azt jelentette, hogy tulajdonképpen összeköti a kellemest a hasznossal, és olyan dolgot fog csinálni, ami nekem tetszik, de nem zökken ki a munkából. Lehajtott fejjel haladtam mögötte, úgy éreztem magamat, mint aki a kivégzésére megy. Már nem is voltam izgatott, nem is érdekelt, hogy mit tervezett nekem. Azt hittem hogy most végre én leszek a központban, végre én leszek előrébb, és nem az örökös munka. Hirtelen megállt előttem, kezeit rajta tartva egy ajtó kilincsén, és csillogó szemekkel nézett rám.

-Készen állsz? - mondta, én viszont csak megrántottam a vállamat. Az énkedvem olyan szinten el lett rontva, hogy úgy gondoltam, akármi várhat rámodabent, nem fog megérinteni egyáltalán. És akkor benyitott.

Amint kinyílt előttem az ajtó, megpillantottam a bent ülő fiúkat. Mind a heten megfordultak, majd mélyen meghajolva előttünk üdvözöltek. Jól ismertem őket, apu minden pénzforrását és boldogságát nekik köszönhette. Karrierjük szárnyalt a csillagos égig, ahány díj csak létezett a zeneiparban, nekik az összes megvolt. Nem csak Koreában, külföldön is bolondították magukba lányok ezreit, de annak ellenére, hogy mennyire sikeresek és tehetségesek, soha nem kedveltem őket úgy igazán.

Volt szerencsém már találkozni velük, egyéb díjátadókon vagy üzleti vacsorán, és habár szerények és barátságosak voltak, engem nem sikerült megnyerniük. Megnyilvánulásaikban ott lapul az idol, aki büszke magára és arra, amit elért. A hangjára, a tánctudására, esetleg a kinézetére. A BTS pedig mindegyikben gazdag volt. Így hát vegyes érzelmekkel ültem le apa mellé velük szembe. Egyrészt kíváncsi voltam, hogy mi közünk lehet egymáshoz, miért vagyunk itt mindannyian. Másrészt élt bennem az aggodalom, hiszen ha nem kedvelem őket, nem sok mindent csinálhatok velük.

-Köszönöm, hogy eljöttetek - szólalt meg apa, a fiúk pedig érdeklődve várták, vajon mit fog mondani. - Amint tudjátok, két héttel korábban az én drága feleségem itthagyott bennünket. De nem csak engem, itt van Jennie is, akire nincsen elég időm. Alig tudok hazamenni vagy akár foglalkozni vele, hiszen hiába akarok, teljesen lefoglal a munka. A házban egyedül van szinte mindig, a suliba is csak a sofőr tudja elvinni. Főleg most, hogy itt az ünnep, a barátai is mind hazamentek, nem tudom kihez rakni. Éppen ezért lehetne felétek egy óriási kérésem?

-Természetesen - válaszolta Rap Monster, akit amúgy sem kedveltem az idióta neve miatt. Milyen rap szörny, inkább az épségben lévő tárgyak szörnye.