Miss "Perfect" (YG) ~ Befejezett

19.

Mozdulatlanul, egy helyben állva tűrtem, ahogy Yoongi ajkai belém fojtják feltörő indulataimat. Kiabálni akartam, tombolni, törni és zúzni, kiadva magamból a felgyülemlett mérgemet.

Tudtam, hogy nem szándékosan csinálták, soha nem tennének tönkre semmit, ami számomra fontos. Tudtam, hogy tényleg sajnálják, és ha tehetnék, azonnal helyrehoznák. De ezt nem lehet.

Azt a keretet anyával csináltuk közösen. Hosszú és bonyodalmas munka volt, és az az egyedi keret az egész életemet magába foglalta. És így, hogy szilánkosra tört, olyan volt, mint egy megbántott emberi szív. Meg lehet ragasztani, de már soha nem lesz ugyanolyan. Az a keret már a múlté, ahogyan a benne lévő kép is.

Nem csókoltam vissza. Nem voltam rá képes. Nem élveztem, azt vártam, hogy vége legyen. S mintha meghallotta volna gondolataim, óvatosan elvált tőlem, és a szemembe nézett.

-Menj. - suttogta, én pedig nem szóltam semmit, csak magamhoz szorítva az összegyűrődött családi képet, felsiettem a szobámba. Szemem sarkából érzékeltem, hogy valaki utánam akar nyúlni, de végül nem ért el. Az egész házban csend honolt, az egyetlen hang forrása, a sebesen kopogó cipőm talpa volt. Leülve az ágyamra gondolkodtam el a történteken, de most nem olyan volt, mint máskor szokott. Nem jutott eszembe egyből anya, nem is gondoltam vissza a múltra. Nem haragudtam a fiúkra sem, nem éreztem semmit. És ez megijesztett. Dühösnek kellett volna lennem, vagy sírnom, anya után keseregnem, de egyiket sem tettem. Valamiért nem volt a lelkemben semmi.

-Jól vagy? - ült le mellém hirtelen Suga. Nagyon megijedtem, azt sem tudtam hogy került ide, majd leesett, hogy nem zártam be az ajtót.

-Igen. Csak olyan furán érzem magamat. - dörzsöltem meg arcomat. - Valamiért nem tudok haragudni rátok, és az sem zavar igazából hogy mi lett a képpel. Nem tudok még sírni sem. Anya sem kezdett el hirtelen hiányozni. Ez olyan új érzés, ilyenkor mindig magamba fordulok, és legszívesebben soha nem beszélnék veletek.

-Úgy látszik megtanultál élni ezzel. - nézett el mellettem, egyenesen kifelé az ablakon.

-Ezt hogy érted? - kérdeztem kíváncsian.

-Megértetted, hogy anyukád már nincs itt, és kegyetlenül hangozhat, de nem is lesz. És ezt végre felfogtad. Az életed halad tovább, és az, hogy megharagszol ránk, elzárkózol tőlünk nem segít. Kicsit beképzeltnek hangozhat, de mi az életed részesei lettünk. Mindig lesz közötted és közöttünk egy kapocs, amit nem lehet megtörni, mert újra összehoz minket. Apukád mellett mi is itt vagyunk, és itt az ideje végre, hogy rájöjj arra, bármi problémád van, ugyanúgy elmondhatod nekünk is. Ha valamit nem tudsz, ha valamit szeretnél, ha valami fáj. Ezzel mind fordulhatsz hozzánk, mert attól függetlenül, hogy fiúk vagyunk, és egy egyszerű csapat, mindannyian tudunk valamit, amit ha összerakunk, képesek vagyunk arra, hogy nevelgessünk. Apukád pontosan ezért bízott ránk. Mert tudta, hogy mellettünk jó helyed lesz. Mellettem. - fordult felém, szemei olyanok voltak, mint egy mély, és végtelen óceán. Nem látni benne semmit, de ha ismered, és a végére tudsz látni, akkor találsz valamit, ami sokat ér. Olyan, mint egy kincs. - Érted most már? Jennie nagyon fontos vagy nekünk, örülnék ha végre ezt észrevennéd.

Megszólalni sem tudtam, fogalmam sem volt, mit kellene mondanom. De Suga ismételten jobban ismert magamnál, majd kezemnél megfogva elindult velem kifelé a szobából.

-Gyere, ne legyen az, hogy már megint duzzogsz. - mosolygott, viszont a lépcső tetején megakadt. Gyorsan leguggoltunk a korlát mögé, és onnan próbáltuk meg kitalálni, hogy a fiúk mit művelnek lent.

-Nem úgy kell te szerencsétlen! - dörrent Rapmon hangja. - Az nem abba az irányba van! Fordítva kell!

-Te nem vagy olyan helyzetben hogy kioktass! - mordult felé Hobi. - Pont te beszélsz a helyes ragasztásról és javításról? Mintha te nem törnél el mindig valamit, lassan hobbi szinten. És persze Suga is ilyenkor megy el romantikázni, inkább segítene!

Vigyorogva fordultam Suga fele, aki fogait csikorgatva készült volna a támadásra, de valamiért nyugton maradt.

-Egyébként a csókról beszéljünk majd? - nézett körbe Jin. - Mármint értitek, most akkor mi van? Tényleg szerelmes, vagy csak azért tapadt rá, mert nem akarta hogy elküldjön minket melegebb éghajlatra?

-Én megmondom nektek az igazat. - emelte fel a mutatóujját V. - Miután sikeres kutatásokat végeztem, megfigyeltem, analizáltam és gondolkodtam, igen, ne forgassátok a szemeteket, én gondolkodtam, szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy Min Yoongi fülig szerelmes, és a csókja teljes mértékben valódi volt. Itt már csak az a kérdéses, hogy Jennie mit érez.

-Mit érezne? - kérdezte Kook. - Szerintem semmit. Biztos, hogy most is fent gubbaszt egy plüsst szorongatva, és azon gondolkodik mit vétett, amiért ilyen sorsot kapott.

-Nem hiszem. - feküdt végig a szőnyegen Jimin. - Ugyanis Sugával együtt percek óta lesnek minket a lépcső mellől.

Mindenki felénk kapta a fejét, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna, annyira kellemetlen volt ez a helyzet. Suga ugyanolyan vöröslő arccal ült mellettem, miközben a fiúk érdeklődve figyeltek minket. Végül nagyot nyelve felálltam, megigazítottam magamon a ruhát, és emelt fővel, Sugával a nyomomban levonultam a lépcsőn.

-Mielőtt még bárki is megszólalna, ezt meg sem történtnek tekintem. - ültem le melléjük. - Egyébként mit csináltok?

-Megpróbáljuk megragasztani a képkeretet, de valahogy sehogy sem áll össze. - szomorodott el V.

-Talán azért. - hajoltam oda hozzájuk és vettem ki egy darabkát. - Mert ez, nem ide tartozik. Ez nem is fa, hanem porcelán. Hogy a bánatba nem vettétek észre? És ez honnan van? - nézegettem a kezemben a kis barnára festett anyagot.

-Hé! - emeltem fel a hangomat, mire a fiúk bűnbánó szemekkel néztem rám. - Ez a nagyi vázája! Ne nyúljatok inkább semmihez se! - vettem ki a kezükből a ragasztót, majd megpillantottam a széttört vázát is. - Ezt még Japánból hozta! Mik vagytok ti, tankok?

-Tudod hogy szeretünk. - ölelt magához Hobi, én pedig nem tudtam márharagudni rájuk. Csak végigcsapkodtam a fejükön, majd közösen nekiálltunkmegragasztani az összetört cuccokat. Csak Suga hiányzott, aki unalmában fogtamagát, és elaludt a kanapén.