Miss "Perfect" (YG) ~ Befejezett

12.

Ahogyan a fiúk megígérték, tényleg elvittek a vidámparkba, majd a moziba is. Mindent megtettek azért, hogy jobb kedvre derítsenek, és többé-kevésbé sikerült is nekik. Ahogyan pedig eljött az új esztendő, és vészesen közeledett az iskolakezdés napja, úgy minden alkalommal kitaláltak nekem valamit, hogy ne érezzem magamat szomorúnak, ne legyek egyedül. És végre, annyi fájdalmas esemény után, annyi nehézség árán, de boldog voltam. Még ha az nem is tartott sokáig.

Mert végül eljött az első nap...a nap, amikor az iskola egy pokollá változott.

Azon az első napon a fiúk vittek el a suliba, de megbeszéltük, hogy csak a sarokig, nehogy feltűnő legyen, hogy egy fekete kisbuszból szállok ki. Még senkinek nem mondtam el, hogy anya már nem él, úgy gondoltam, majd apa elintézi ezeket a dolgokat, de hát ő is állandóan elfoglalt volt, más pedig nem tudta kezelni a hivatalos papírjaimat. Dobogó szívvel léptem be az épületbe, hiszen már egy jó ideje annak, hogy a barátaimmal találkoztam. A terembe beérve még nem láttam őket, csak a fiúkat, meg néhány lányt, akik mosolyogva köszöntek, és arról érdeklődtek, hogy telt a szünet. Elbeszélgettem velük egy darabig, majd a helyemre ültem, és vártam. Nemsokára be is toppantak azok, akik a legközelebb álltak hozzám, mi mindig is egy kis csapatot alkottunk. Kissé furán néztek rám, néha néha pedig összesúgtak, de néhány megvető pillantást is kaptam. Végül Lizzy sóhajtott egy nagyot, és elém lépett.

-Mi ez? - tartotta mindenféle köszönés nélkül felém a telefonját, én pedig közelebb hajolva néztem meg a rajta lévő képet. A lélegzetem is elállt, éreztem hogy a szívem mindjárt kiszakad a helyéről, megszólalni sem tudtam. A képen én voltam a BTS tagokkal, ez pedig még nem is volt elég, éppen Jungkook kezét szorongattam.

-Én.. - kezdtem volna bele, de Lizzy kezét felemelve jelezte, hogy nem érdekli amit mondani akarok.

-Azt hittem hogy barátok vagyunk. Miért nem mondtad el, hogy találkoztál velük? Tudod, hogy mit érzek Jungkook iránt, és ezt te elhallgattad előlem? Nem hittem volna, hogy ilyenre képes vagy, ráadásul láttam, hogy még a kezét is fogdostad! Azt mondtad, hogy nem szoktál a fiúkkal találkozni, sőt, apukádhoz is ritkán mész be! Mikor hazudsz? Teljesen úgy néztetek ki, mint akik között valami bizalmas kapcsolat van! Olyan aljas vagy, azt hitted, hogy nem jövök rá, hogy csak magadnak akarod őket? Mintha nem lennénk mindketten ugyanolyan rajongók!

-Ez nem az volt! Én csak...el akartam mondani, de még nem mondhattam el, mert sok minden történt a szünetben, és...

-Nem érdekel. Mondhatsz bármit, mélységesen csalódtam benned, nem tekintelek már a barátomnak többet. És ha azt hiszed, hogy velem lehet így viselkedni, akkor nagyon tévedsz! Megbánod te még azt, hogy így hátba szúrtál! - csattant fel a végére, majd haját a háta mögé dobva, fogta magát, és átült egy másik padsorba, így magamra hagyva engem. Döbbenten álltam még mindig egy helyben, emésztve a dolgokat, amiket az előbb a fejemhez vágott. Hihetetlen, hogy képes emiatt megharagudni rám, nem beszélve arról, hogy a közösségben Lizzy amúgy is vezéregyéniség, ha ő egyszer valakit utálni kezd, az inkább kívánja a halált, mint hogy elviselje az örökös piszkálódásukat. Akkor még nem is sejtettem mi vár rám.

Tekintettel arra, hogy egész nap levegőnek voltam nézve, egyedül mentem el ebédelni. Mindenki valakivel beszélgetett, nevetgélt, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy ez is a fiúk hibája. Hiszen ha nem lennének sikeresek, apa nem lenne csak velük elfoglalva, és akkor lenne rám elég ideje, így nem kellene velük laknom, Lizzy sosem vesz észre velük és most nem kellene egyedül lennem. Nekem, aki egyébként mindig is elég népszerű voltam. Nem volt étvágyam, egy falat sem akart lemenni a torkomon, azt sem ettem meg, amit Jin csomagolt. Nem vágytam semmire, csak hazamenni. De nem a fiúkhoz, vissza az igazi házba, ahol mindennek anya illata van, ahol mindenhez valami emléket tudok csatolni.

Úgy gondoltam ha már nem tudok enni, minek maradjak ott egyedül, mint valami számkivetett, ki akartam menni az udvarra, mikor is elestem valamiben, ezzel pedig a tálca is kiesett a kezemből, a tányérok pedig apró darabokra törtek. Lizzy lába volt esésem okozója, szemei gúnyosan csillogtak. És akkor olyan történt, ami csak egy rossz filmben, egy rossz álomban szokott megtörténni: rajtam röhögött az egész ebédlő. Nem akartam hogy gyengének látsszak, így emelt fővel felálltam, lesöpörtem magamról a koszt, és távoztam. Nem néztem vissza, nem foglalkoztam azzal, mit gondolnak, mit mondanak, csak elhagytam az épületet.

Kint leültem az egyik padra és gondolkodtam. Mi máson, mint az életemen, 15 évesen úgy érzem magamat, mint aki a felét már leélte, pedig még csak bele sem kezdtem rendesen. Valamit biztos, hogy csináltam, ha ezt érdemlem, egyik pillanatról a másikra borult fel minden, amit megszoktam, és kezdtem már nagyon nehezen viselni ezt a változást. Mondhatnak a fiúk bármit, hogyan tudnának helyettesíteni egy anyát, egy apát, vagy egy barátnőt? Ők énekesek, még mindig fiatalok, akik elvállalták hogy egy ideig felügyelnek rám. Szóval ha úgy számítjuk, tényleg egyedül vagyok. Hamar eltörött a mécses, ott a padon ülve sírdogáltam magamban, nem is foglalkozva azzal, hogy esetleg valaki meglát. Nekem már mindegy, érzem, hogy utálat tárgya lettem.

-Ilyenért nem éri meg sírni - ült le hirtelen mellém valaki, viszont hiába néztem rá, nem volt ismerős az arca. - Őket az élteti az iskolában, ha valakit piszkálnak. És tudod miért? Mert félnek, ha egyszer esetleg ők lesznek a soron, akkor az már nem lesz olyan vicces - mondta, de én még mindig értetlenül néztem rá, fogalmam sem volt arról, hogy kivel beszélek.

-Te ki vagy? - kérdeztem két szipogás között, miközben megtöröltem a szemeimet.

-Tudod, ez a kérdés ennyi év ismeretség után kissé kellemetlen - nevetett fel. - Jia vagyok, az előtted lévő padsorban ülök.

-A flúgos Jia? - kérdeztem, majd arckifejezését látva, inkább visszasüllyedtem a padra. - Mármint ne haragudj, nem úgy értettem. Csak...

-A megszokás - bólintott. - Nem tudom ki nevezett el flúgosnak, de mindig is ez volt a gúnynevem. Szerintem apukám foglalkozásából ered, mert ő pszichológus, aztán azt hiszik, az én elmei állapotom is kérdőjeles. Már nem zavar, megtanultam csendben élni, hiszen tudom, amint vége a gimnáziumnak, én külföldre megyek tanulni, és ha minden jól megy, soha többet nem jövök vissza, ezzel pedig lezárom ezt a korszakot.

-Jó neked - sóhajtottam. - Nekem nincs erre lehetőségem, én ide vagyok szögezve.

-Apukád miatt? Ő az igazgatója a BigHit-nek igaz? Ahol a BTS is van, ugye?

-Igen. Úgy látszik ezt már mindenki tudja.

-És arra nem gondoltál, hogy csak azért barátkoztak veled? Nem pedig azért, mert Jennie vagy? - kérdezte, én pedig gondolkodtam. Lizzy tényleg akkor került közel hozzám, amikor a fiúk egyre csak sikeresedtek, és beleszerelmesedett a tagokba.

-Mennyire bízhatok meg benned? - fordultam felé teljesen, ő pedig gondolkodni kezdett. Hirtelen vágytam valakire, akivel tényleg tudok egy jót beszélgetni, akinek kiönthetem szívem legbelső tartalmát.

-Ha hamis barát lennék, akkor már régen megpróbáltam volna a közeledbe férkőzni, és most nem jöttem volna utánad, hanem még mindig bent nevetnék rajtad. - mondta a szemembe, és én valamiért úgy gondoltam tényleg bízhatok benne. Így hát elmondtam neki mindent, ami csak a szünet alatt történt. Anya balesetét, halálát, azt, hogy mennyire nehéz a fiúkkal lakni. Ő pedig türelmesen végig hallgatott, sőt, úgy nézett ki hirtelen mintha izgatott lett volna.

-És most akkor tényleg velük vagy minden nap? - kérdezte ragyogó szemekkel.

-Igen. Miért? Csak nem rajongó vagy te is? - vigyorogtam.

-De, igen, Jin a kedvencem. Szerinted valamikor elmehetek hozzátok?

-Megbeszélem velük. Most még biztosan nem, mert akkor megtudnák, hogy milyen lett most az iskola, azt pedig nem szeretném, túl sokat aggódnak. De amint rendbe jönnek a dolgok, megígérem, hogy elviszlek magunkhoz.

-Úgy örülök hogy barátok lettünk. Mert ugye azok lettünk, igaz? - ölelt át, amit kicsit késve, de viszonoztam.

-Hát persze - mosolyogtam rá.

Hiszen ha akkor nincs ott nekem Jia, nem biztos hogy túlélem azt a sok sértést, amit még nem is tudtam, hogy kapni fogok.