Miss "Perfect" (YG) ~ Befejezett

15.

Vannak olyan helyzetek, olyan pillanatok, amikor nem számít a korod. Van, hogy félsz, hogy kifordulsz magadból, van hogy egy kis biztonságra, szeretetre, és szavakra van szükséged. Van, mikor elég csak egy ölelés, egy érintés. És ekkor nem számít a korod. Lehetsz öreg, lehet fiatal. Csak valaki legyen ott. Én is hasonlóképpen gondolkodtam, Suga ölében ülve a kanapén. Arcomra már régen rászáradtak a könnyek, de én nem foglalkoztam vele. Mert Suga légzése, illata, szoros és meleg karjai magam körül megnyugtattak. Szíve nagyon szaporán vert, és hogy most én váltottam ezt ki belőle, vagy esetleg a düh, nem is érdekelt. Lassan kezdtek szemeim elől eltűnni a korábbi rémképek, amikor valaki megpróbált engem kinyírni. Mert én voltam a célpont, és ha Jungkook akkor nem véd meg, talán már nem is ülnék itt ilyen kényelmesen.

-Komolyan megőrülök, az eszem megáll! - tépkedte haját Rapmon, miközben előttünk járkált fel s alá. Mellettünk Jungkook ült, a karján lévő sebet pedig Jin fertőtlenítette és kötözte be. Minden egyes alkalommal mikor felszisszent, elszorult a torkom, nem is bírtam a szemeibe nézni, pedig tudtam, éreztem hogy ő engem vizslat. Hogy tudtam volna ránézni, mikor komolyabban is megsérülhetett volna miattam. - Hogy történhet ilyen? Egyáltalán hogy jött be, és hogy nem vettétek észre? Miért nem szóltatok? Gyerünk, beszéljen már valaki! - tajtékzott Rapmon még mindig, de inkább volt saját magára dühös, mint miránk.

-Nem tudom - szólalt meg Jia, aki meglepően nyugodt volt egész végig, a kezében lévő hajcsomót pedig gondosan ez zacskóba seperte. - Éppen filmet nézni akartunk, és Jennie a konyha fele indult, mikor az ablak kivágódott, és egy tetőtől talpig feketében lévő alak mászott be rajta. Alakjából, magasságából ítélve lány lehet. És elég szerencsétlen, mert mielőtt Jennie fele rohant volna, megbotlott a szőnyegben. Ekkor vettük teljesen észre, Jungkook karja pedig akkor sérült meg, mikor elhúzta onnan - vázolta az eseményeket, és habár jelen voltam akkor, olyan érzés volt, mintha mindez csak mese lenne.

-Nem súlyos, inkább csak egy karcolás, de hát az is tud vérezni rendesen. - állt fel Jin. - Biztos, hogy szólni kell az igazgatónak, itt nem maradhatunk. Az ablak fel van törve, nem beszélve arról, hogy ez ismét megtörténhet. Ráadásul Jia is itt volt, ki tudja mit csinálhattak volna vele is, még érte is felelősséggel tartozunk. - húzta magához Jin a lányt, akin láttam, hogy igencsak élvezi a dolgot. - Szóval biztos, hogy nem maradhatunk itt.

-Majd én felhívom, és beszélek vele - vette Rapmon kezébe a mobilját, majd elindult a szobája fele.

-Leszállsz kicsit rólam? - suttogta Suga a fülembe, mire hevesen rázni kezdtem a fejemet, és belekapaszkodtam a nyakába. - Jennie kérlek, elzsibbadt a lábam, csak addig, amíg felállok, és kicsit megmozgatom.

Így kénytelenül felálltam az öléből, de kezét szorosan megfogtam, jelezve neki, hogy el ne merjen engedni. Így hát kissé nehézkesen, de felállt, lerázta a lábait, majd visszaült, engem ismét az ölébe engedve.

-Amúgy kényelmesen ülsz itt? - nézett vigyorogva az arcomba, mire csak legyintettem. - Nem zavar, csak kérdeztem.

-Igen. - bólogattam, majd Jungkookra néztem, aki direkt leült velem szemben. Torkom összeszorult, gyomrom görcsbe rándult, főleg ahogyan a véres pulóverére néztem. - Jungkook...én annyira sajnálom. - tört ki belőlem a sírás ismét.

-Jajj ne, kérlek ne sírj - hajolt felém, majd gyengéden megtörölte az arcomat. - Ezt nekem kötelességem volt megtennem. Édesapád ránk bízott, természetes, hogy akkor inkább bevállalom a karcolást, csak hogy te meg ne sérülj. Nézd meg a karom, nincs semmi baja. Hé, nincs baj, hallod? - lengette meg előttem a kezét, de nem foglalkoztam vele. Hirtelen nagyon rosszul kezdtem érezni magamat, szédültem, forgott velem a szoba is. Tudtam, nekem most el kell mennem innen, hogy ne legyen belőle baj. És milyen jól tettem, hogy kimásztam Suga öléből, éppen hogy beértem a fürdőbe, már jött is vissza a vacsora, amit megettem.

Reszketett mindenem, magamban szüntelenül csak anya után kiáltottam, de nem hallotta senki. Aki pedig tényleg hallhatta volna, már régen nem volt sehol. Anya ilyenkor mindig ölelgetett, simogatta a hátamat, és bármennyire is kellemetlen egy dolog, velem volt egészen addig, ameddig jobban nem éreztem magamat. De most egyedül görcsöltem a WC felett, és nem volt itt velem senki. Legalábbis ezt gondoltam.

Mikor nem számítottam rá, valaki hátra fogta a hajamat, majd nyugtatgatni kezdett. Fogalmam sem volt arról, hogy ki volt az, de már teljesen mindegy is. Láttak már engem mindenhogy, megtanultak engem kezelni, valószínűleg ha beteg leszek, azt is kibírják majd. Mikor már csillapodott a hányingerem, és már minden erőm elhagyott, meg sem fordulva a segítségem felé, gyorsan kimostam számat és arcomat is leöblítettem. Csukott szemekkel, fáradtan fordultam meg, viszont amint megláttam, ki is volt mellettem akkor, erőtlenül rogytam karjaiba.

-Apu? - néztem fel rá könnyes szemekkel, a biztonság kedvéért kétszer is pislogtam. De apu szomorú, fáradt és sajnálattal teli arca csak nem tűnt el előlem, biztos voltam abban, hogy ő tart éppen karjai között, és simogatja arcomat, hajamat.

-Jennie kincsem. - adott egy puszit a homlokomra. Mindig ezt csinálták anyuval, ha lázasnak tűntem. - Apa annyira sajnálja, hogy elkésett. - ölelgetett ott ahol ért, én pedig boldog voltam. Még akkor is, amikor testem könnyűvé vált, akárcsak a tollpihe, és teljesen elnyelt a sötétség.