Miss "Perfect" (YG) ~ Befejezett

18.

Suga POV:

-Hyung. - suttogta V a fülembe. - Meddig kell még csendben maradnunk? Csak mert éhes vagyok, unatkozom, és ki kellene mennem.

-Shh! - mordultam rá. - Mondtam neked hogy itt kell lennünk egy darabig, addig, ameddig Jennie nem végez, addig kuss van, mindenkinek. Nagy fiú vagy már, kibírod.

-De mennyi ideig csinálják még? - nyöszörgött Jimin is. Nem igaz, felnőtt férfi mind, és nem bírnak ki egy órát sem.

-Nemsokára készen kell, hogy legyen. - nézte meg a telefonján az időt Jin. - Na, maradjon meg szépen mindenki, hadd írja nyugodtan.

Egy nagy sóhajtás kíséretében mindenki abbahagyta a panaszkodást, és türelmesen vártunk. Miután Rapmon, sőt, minden tag csúfosan elbukott magántanárként, kénytelenek voltunk keresni Jennie-nek egy rendes tanárt, aki tudja, mit és hogyan kell csinálni, de képes tartani a száját, és nem kikotyogni, hogy kit is tanít éppen. Hosszas keresgélés után végre találtunk egy nagyon idős, otthon remeteként élő férfit, akinek fogalma sincsen arról, hogy mi kik vagyunk. De nem is nagyon foglalkozott velünk soha, azt sem kérdezte meg, hogy mit keres ennyi fiatal egy házban, felnőtt nélkül. Egy dolog érdekli csak, hogy Jennie fejébe beleverjen minden tudást, még ha az kemény is.

-Hé! - hasított a levegőbe Jennie hangja, mi pedig érdeklődve fordultunk a konyha fele, ahol mindig tanultak. - Adja vissza, én még nem fejeztem be! Ki sem tudtam rendesen írni magamtól amit megtanultam.

-Sajnálom Jennie, de ezt egy hatvan perces dolgozat volt, és a hatvan perc letelt. Add vissza a lapot, következő órára kijavítva hozom.

-Követelem a tanulói jogaimat! Nem tudtam befejezni, mert maga direkt korlátot szabott nekem! Majd ha minden feladatot megoldottam, majd akkor visszaadom!

-Jennie hogyan jönnek most ide a jogok? - vakarta félig kopasz fejét a tanár. - Az iskolában sem adnának erre több időt. Ez a feladatsor hatvan perces, se több, se kevesebb. Majd legközelebb jobban beosztod az idődet, vagy nem töltesz negyed órát azzal, hogy kicsi pillangókat rajzolsz a lap sarkára. Már azért egyből visszaadhatnám neked egy füstölgő egyessel.

-Én úgy gondolkodtam, hogy közben pillangókat rajzoltam, összeszedtem a gondolataimat. És maga most megfoszt a lehetőségtől, hogy leírjam azokat. Hát azért tanultam ennyit, hogy ne tudja meg senki milyen okos tudok lenni? Üljön vissza szépen, majd ha elkészültem teljesen, akkor majd elviheti magával.

Elképedve néztük a jelenetet, és a mögülem jövő hangokból azt szűrtem le, hogy a fiúk nagyon nehezen tartják vissza a nevetésüket. Végül a tanár arcát dörzsölve ült vissza az asztalhoz, tudta, hogy Jennie-vel szemben soha nem nyerhet. Így a hatvan perces dolgozatot végül több mint másfél óra alatt írta meg, mi pedig már szenvedtük, annyira elegünk volt a dologból.

-Elkészült kisasszony? - szólalt meg a tanár, mire Jennie pökhendin átnyújtotta neki a lapot.

-Ne humorizáljon. Igen, készen vagyok, és ajánlom hogy erre egy ötöst adjon, mert ha nem... - fenyegette meg ujjaival szerencsétlen öreget, aki csak legyintett majd otthagyta. Fáradtan állt meg Rapmon előtt, majd miután mindketten meghajoltak, az agyáig tolta a fején lévő szemüveget.

-Ezért sokat fogtok fizetni. Tanítottam már lustát, maximalistát, mindenféle gyerekkel találkoztam már. De Jennie a legérdekesebb. Hiába beszél vissza, mindig van valami abban, amint mond. Ezért is szeretem tanítani.

-Akkor miért fizetünk sokat? - vontam fel a szemöldökömet. Úgy beszélt először, mintha átok lenne számára az ittlét, most pedig agyon dicséri.

-Mert miért ne? Úgy látom van itt pénz bőven. - nézett körbe, mire felhorkantam.

-Na, menjen szépen, majd kap amennyit kap. Várjuk legközelebb. - toltam ki az ajtón, és mielőtt még megszólalhatott volna, gyorsan becsaptam azt. - Azért bőr is van rajta. - fordultam meg, de mögöttem nem állt senki. Keresőútra indultam, de a konyhánál megakadtam. A fiúk a hűtőnél tolakodva tömtek magukba mindent, ami csak a kezük ügyébe akadt, Jennie pedig az asztalra hajtott a fejét, úgy üldögélt a széken.

-Minden rendben? - ültem le mellé, ő pedig fáradtan rám nézett.

-Megfájdult a fejem. - mondta, majd megdörzsölte szemeit.

-Rosszul vagy? Akarsz pihenni? Vagy őket üssem le? - mutattam a hangoskodó fiúk fele.

-Nem, a mormota miatt fáj. - mondta, én pedig tudtam hogy a tanárára céloz, a háta mögött mindig úgy emlegeti, hogy "a mormota". - Még képes lett volna elvenni tőlem a lapot, mikor be sem fejeztem. Utána az lesz a baja, hogy miért nem írtam hozzá semmit sem! Most akkor döntse el mi kell neki.

-Nem baj, a lényeg hogy megírtad. Szeretnél filmet nézni? - kérdeztem, mire szemei felcsillantak.

-Igen! És befonod úgy a hajamat, ahogyan szoktad? - vidult fel pillanatok alatt, mire nevetve bólintottam. Igazából én nem tudok fonni, de mindig piszkálom a haját, ő pedig azt nagyon szereti. Így hát indultunk volna vissza a nappaliba, mikor egy nagy csattanást hallottunk a földön, a hátunk mögül. Jennie mellettem megpördült a tengelye körül, majd én is követtem.

A falról egy hatalmas kép esett a földre, a benne lévő üvegdarab pedig szilánkosra tört. A keret kettérepedt, a benne lévő fénykép pedig meggyűrődött. Jennie azonnal a kép mellé térdelt, nem is foglalkozva az ott lévő szilánkokkal. Szemügyre vette az eddig még egyben lévő családi portrét, majd halk szipogás jelezte, hogy sír.

-Sajnálom Jennie. - guggolt le mellé Hoseok. - Nem akartam eltörni, véletlenül löktem le, ne sírj. Megragasztjuk, ez egy kép, szebb lesz, mint eddig volt. - vigasztalta, de kevés sikerrel. Jennie egy határozott mozdulattal arrébb lökte, amitől Hobi elvesztette az egyensúlyát, és fenékre huppant. Síri csendben néztük, hogyan simítgatja a képet, majd nézegeti az összetört keretet is. Valószínűleg a szíve is így néz ki.

-Te ezt nem érted, ezt nem lehet megjavítani. - szipogott. - Ezt a keretet még anya csinálta! - tört fel belőle a zokogás, és tudtam, hogy most kiabálás és tombolás jön. Ezért gyorsan kellett cselekednem.

Egy lépéssel ott termettem vele szemben, majd kezét megfogva húztam ajkaimra. Szemeimet szorosan becsuktam, nem láttam a reakcióját, de éreztem, hogy megfeszül, nem viszonozta csókomat.

Tudtam, hogy mit gondol. Hogy elege van belőlünk, hogy mennyire utál minket, hogy azt akarja, tűnjünk el az életéből, és soha ne is térjünk vissza. Ha kihúzzuk a gyufát, mindig ezt gondolja. De én ezt nem akartam hallani. Most nem.