Miss "Perfect" (YG) ~ Befejezett

13.

Elérkezett az idő, amikor az iskola számomra olyan volt, mint egy rémálom. Utáltam oda járni. Utáltam az épületet, a falakat, a berendezéseket, és azokat, akiket egykor a barátaimnak neveztem. És habár nem is bántott mindenki, a legtöbb diák semleges maradt, egy barátot tudhattam magam mellett. Én voltam az a nyomi, akit mindenki ismer. Nem azért mert okos, mert gyönyörű vagy esetleg a suli legnépszerűbb tanulója, vagy annak barátnője. Hanem mert utálják.

-Hé Jennie! Nincs meg véletlenül egy BTS tag telefonszáma? - szólt utánam valaki. - Hiszen úgyis örök barik vagytok, ilyeneket nem titkolhattok egymás elől.

Nem foglalkoztam vele. Sem a harsány nevetéssel. Mindenki tudja, hol dolgozik az apám, így azt is biztosra veszik, hogy napi szinten kapcsolatban állok a fiúkkal. Ezért pedig nagyon utálnak. Ha tudnák, hogy velük lakom, már lehet lelöktek volna egy lépcsőről.

-Hé Jennie! Jennie! - kiabált valaki megint utánam, de ezúttal sem foglalkoztam vele. Egészen addig, míg vállamnál fogva meg nem ragadott, és megfordított. - Hát már meg sem ismered a hangomat? - tette csípőre a kezeit Jia, majd belém karolva indultunk tovább. - Menjünk be a terembe.

-De még nem vettem ki a könyveket a szekrényemből - húztam a szekrénysorok fele, de ő megrázta a fejét, és az ellenkező irányba akart indulni ismét.

-Majd olvasod az enyémet - mondta, mire elnevettem magamat.

-Nem akarok semmi rosszat kapni, a fiúk komolyan veszik az iskolát - suttogtam a fülébe az igazat. - Főleg Nam, szinte előttem van az arca, mikor megtudja, hogy nem volt nálam felszerelés.

Hiába Jia ellenkezése, megláttam a szekrényemet, ami fel volt törve, benne pedig mindenféle képek a fiúkról, az is ki volt nyomtatva, amit Lizzy csinált rólunk. A sírás határán álltam, hiszen emellett krétával olyanok voltak beleírva, amelyek egy lány önbecsülését porba tiporják. Az alkotók szerint egy utolsó, hazug ribanc voltam, valaki még azt is megkisérelte, hogy a fiúk ágyasának nevezzen.

-Mi van? Csak nem igaz rád valamelyik? - állt mellém Lizzy. - Most már tudod, hogy engem nem verhetsz át, mert megkeserülöd. De amint látom, már túl is léptél a barátságunkon - nézett el mellettem Jia fele. - Te meg honnan jöttél? Soha nem láttalak itt. Mondjuk nem is érdekel, neked is olyan piszkálni való kinézeted van.

-Te maga vagy a megtestesült szánalom - néztem Lizzy szemeibe, akinek arca hirtelen eltorzult a dühtől. - Azt hiszed hogy olyan különleges és nagyszerű vagy, csak mert megalázol másokat? Ezeknek a jellemzőknek a fele inkább rád igaz! - vágtam a képébe, ő pedig megütött. Soha, 15 év alatt, senki nem ütött meg. Sem anya, sem apa, még kiskoromban sem ütöttek meg. Szemeimből kicsordult a könny a fájdalmam miatt, ajkaimat összeszorítottam, majd megéreztem azt a gyakran hallott fémes ízt. Vér. Vér folyt ki ajkamból, valószínűleg az ütéstől kicsattant. Lizzy kissé ijedten nézett hol rám, hol pedig tenyerére, de nem mondhatott semmit sem, mert Jia csuklóját megragadva, eljöttem onnan.

-Én most hazamegyek - néztem rá. - A tanárnőnek megmondod hogy nem éreztem jól magamat?

-Persze - ölelt át Jia kissé szomorúan és esetlenül. - Jól vagy?

-Holnapra jól leszek - simítottam meg a vállát, majd kiléptem a suliból a hűvös utcára. Szemem könnybe lábadt a széltől, bár anélkül is folytak könnyeim megállíthatatlanul, és hogy szívfájdalmamon enyhítsek, tudtam, egy hely van, ahova mehetnék. A temető. Leülve anya sírjához elmondtam neki minden bánatomat, sérelmemet. Fájt. Nem tettem túl magam semmin se, annyira hirtelen jöttek az események. Órákon át ültem, és sírtam. Sírtam, kiadtam magamból mindent. Mindent, ami felgyülemlett, ami bántott. Azt, amit másnak nem mondhattam el. Végre úgy éreztem, mintha minden egyes szóval leszakadna rólam a súly, és végre eltűnt. Már nem volt több. Észre se vettem, hogy sötét van, de a telefonomra pillantva láttam, nem keresett senki sem. A fiúk vajon mit csinálnak, ha nem tűnt fel nekik, hogy nem vagyok otthon?