Miss "Perfect" (YG) ~ Befejezett

14.

-Jennie. - sóhajtott Nam, majd hajába túrva nézett a szemembe. - Utoljára elmondom neked, jól figyelj. Nem te döntöd el, hogy a háromszög oldala hány centi. Az meg van adva!

-De miért? - értetlenkedtem. - Nekem sokkal jobban tetszik, ha ez az oldal öt centi, és a másik hét.

-Mert ez van megadva! Kérlek, csak számold ki! - csukta be a szemeit, és egy hatalmasat kortyolt a kávéjából. Amiből miattam egyre többet iszik.

Miután a Bangtan eljött értem az iskolába, és apám engedélyével el is hoztak onnan végérvényesen, akkor lett Nam a "magántanárom" . Pontosan egy hete. Nem volt vele rossz a tanulás, leszámítva, hogy érződik, fogalma sincs arról, hogy mit csinál. Nem értette miért kell nekem mindent többször elmagyaráznia, miért nem megy elsőre. Az is előfordult, hogy ő maga sem tudta, hogy mit mond, a könyv alapján próbálta a tudást a fejembe tuszkolni. Igazából bármennyire igyekezett, nem sok türelme volt hozzám, és mivel én sem nyelem be a dolgokat, gyakran alakult ki közöttünk veszekedés.

-Nem lehetsz ilyen bamba! - csapott az asztalra. - Ott a képlet, annyi a dolgod, hogy behelyettesíted!

-Ha ennyire jól megy, csináld te! - vágtam neki vissza, mire még jobban kiakadt rám.

-Én már elvégeztem az iskolát, nem nekem kell ezt tudnom!

-De ha nem segítesz, én sem fogom tudni! Nem értem, hogy miért van így!

-Most magyaráztam el!

-Az, hogy betűket pakolsz egymás mellé, alá, fölé, nem magyarázat! Nem is tudsz te tanítani, hülyébb vagyok mint voltam! - dobtam el a ceruzámat, mire megelégelte a dolgokat, és felállt.

-Nézd, ezt nem én találtam ki, Pitagorasz ezt mondta, ezt tanulod meg. Ez az képlet!

-Persze! Fogd másra a hülyeségedet!

-Azt csinálsz amit akarsz. - legyintett, majd levetette magát a TV elé. - Még az én agysejtjeim is elpusztítottad!

-Te pedig a fél tolltartóm! - mondtam dühösen, majd felcaflattam az emeletre. A szobámban az ágyamra vetettem magamat, és gondolkodni kezdtem. Az egy hete történt eseményekre gondoltam. Olyanok voltak számomra, mintha csak álmodtam volna őket, és most tényleg a valóságban lennék. De a számon lévő, már félig begyógyult seb erről árulkodott, minden a kemény életem része volt. A fiúk akkor tényleg kihallgattak a temetőben, mikor anyának sírtam, és úgy döntöttek cselekedni fognak. És most tényleg jobban éreztem magam. Habár a fiúk folyamatosan dolgoztak, mégis volt szünetük, amikor ők is pihentek. Éppen ezért sosem voltam egyedül, mikor késő délelőtt felkeltem, mindig volt itthon valaki. Mindig foglalkoztak velem, szántak rám időt, és a sok szórakozás mellett, tényleg ügyeltek arra, hogy tanuljak is. Ezek jártak a fejemben, mikor kinyílt a szoba ajtaja, és Suga lépett be rajta.

-Eljössz velem futni? - támaszkodott neki a keretnek, szemeiben láttam, tényleg szeretné hogy menjek.

-Annyira fáradt vagyok, nincs ehhez kedvem most. - fúrtam be a fejemet a párnába.

-Tudod, az iskolában tesi óra is van. - ült mellém az ágyra. - Nem lóghatod el a mozgást, csak mert itthon tanulsz.

-Tudod, annyira megizzasztott a matek Rapmonnal, hogy az felért egy tesi órával. Nem megy ez nekem, nem értek semmit sem belőle, és olyan türelmetlen.

-Ez a helyzet mindenkinek új, de majd megszokjuk. - simogatta a hátamat. - Na gyere, akkor nem futunk, csak kocogunk.

Így történt, hogy sikerült engem mozgásra bírnia, és betuszkolni a kis kocsiba. Az út ahol szokott futni, kijebb van a várostól, igazából nem nagyon jár ott senki, de néhány futó azért megfordul. Tökéletes hely arra, hogy kiszellőztesse az ember a fejét, ha pedig a fiúk egyszer megunnak és eltesznek láb alól, nyugodtan elrejthetnek ide, nem fog megtalálni a kutya se.