HIS SCARS. minsung ✔️

harminchárom.

a/n: itt lépnek életbe a figyelmeztetések, amik a bevezetőben szerepelnek!! ha nem viseled jól egyik témát sem, nem ajánlom, hogy tovább olvasd, mert a további részekben egyre és egyre durvulnak a dolgok, figyelmzetni pedig nem foglak titeket többször.

p.s.: ajánlom, hogy a rész olvasása közben hallgassátok a scars-t, megadja a hangulatot (:

Minho élvezte az életét. A szüleivel élt, akik annyira, de annyira szerették őt. Egyke volt, de nagyon sok barátja volt már első osztályban. Normális nap volt és élvezte napját az iskolában, amíg be nem hívták az igazgatóhoz. Csendben, de félve sétált el odáig, majd apukáját látta meg, idegesnek nézett ki és úgy, mintha sírt volna. Élete eddigi hét évében soha nem látta őt sírni, szóval biztos volt benne, hogy valami rossz történt. Odarohant hozzá és megölelte.

- Mi a baj? - kérdezte.

- Minho, mennünk kell - apjának hangja lágy volt.

- Hova?

- A kocsiban elmondom. Menjünk - próbált úgy viselkedni a fia miatt, mintha boldog lenne.

A kisfiú követte édesapját a kocsihoz és beült a hátsó ülésre. A férfi beindította az autót és elkezdett vezetni. Minho azt hitte, hogy hazamennek, de tévedett.

- Minho, figyelj rám - kezdte. - A kórházba megyünk.

- Miért? Ki sérült meg? - kérdezte Minho, nem tudva, mit fog kapni válaszként.

- Anya nincs túl jól jelenleg és meg kell látogatnunk.

- Mi az, hogy anya nincs jól? - Minho még csak hét éves volt, ezért nem igazán értette, mennyire súlyos a szituáció vagy épp azt, hogy mi egy kórház koncepciója. Csak annyit tudott, hogy ha az emberek megsérülnek, akkor a kórhába mennek, szóval azt hitte, hogy az anyukája elvágta a kezét vagy a lábát.

A férfi már nem válaszolt, nem sokkal később pedig meg is érkeztek. Minho az apja kezét fogva sétált be az épületbe, majd abba a szobába, amelyikben édesanyja volt. Amikor bementek, arra számított, hogy a nő majd mosolyogva várja őt, de helyette az ágyon feküdt és csövek lógtak ki belőle. Fel sem ismerte őt, a feje be volt kötözve és a testén mindenhol zúzódások és sebek voltak. Kezei és lábai be voltak gipszelve. Minho észrevette még nagyszüleit is az ágy mellett sírdogálni.

Minho a látvány miatt elkezdett sírni, megijedt. Nem tudta, ki feküdt az ágyon, nem ismerte őt fel az arcán lévő zúzódások miatt, nem lehet, hogy az az ember az édesanyja.

- Mi történt vele? - sírt hangosan.

- Minho, hallgas meg - fogta meg apja a vállát. - Anyának autóbalesete volt és az orvosok nem tudják, hogy... - nem tudta befejezni, a könnyek túl gyorsan utat találtak maguknak. 

Minho még az eddiginél is jobban sírt. Nem volt buta gyerek, tudta, mit jelentett ez. Biztosan álomba sírta magát, mert hangzavarra kelt fel. Az apja hívta az orvosokoat, nagyszülei pedig édesanyja mellett álltak sírva és segítségért kiáltozva. Egy hosszú sípoló hangot hallott még a kiabálás mellett, felnézett a monitorra, ahonnan a hang jött, majd egy hosszú zöld vonalat látott rajta. Nem tudta, mit jelentett ez, ahogy azt sem, mi történik. Az orvosok siettek a szobába, megpróbáltak segíteni az anyjának, de nem tudtak semmit sem tenni, már késő volt. Kijelentették a halál időpontját, melyet Minho soha nem fog elfelejteni. Kettő óra harminchárom perc.

Minho addig addig fel sem fogta, mi történt, amíg el nem érkezett a temetés napja. Amíg meg nem látta édesanyját élettelünk fekve a koporsóban. Amíg bele nem tették a koporsót a gödörbe. Nem sírt a temetésen, de amikor apja hazavitte, álomba sírta magát.