HIS SCARS. minsung ✔️

harmincöt.

Szombaton Jisung hangzavarra kelt fel. Álmosan, morogva nyúlt a telefonjáért, hogy megnézze az időt. Háromnegyed tizenegy. Felmordult. Miért volt ekkora hangzavar ilyenkor? Lassan felült és pár percig csak a falat bámulta, mielőtt kimászott az ágyból. A hideg padlótól sokk érte testét, ettől csak ébrebb letz. A lépcső felé tartó útján majdnem nekiment egy takarítónőnek.

Elgondolkozott és szemöldökei összeszaladtak. Miért vannak itt a takarítók? Akkor jönnek csak, amikor...
Szemei kitágultak, mikor rájött. Nincsenek itthon, nem is szóltak.

Jisung megállt a lépcső tetején, amikor meglátta az alján lévő bőröndöket. Ezután hangokat hallott, amiket hónapok óta nem is hallott, de ismerősek voltak. Gyorsan leszaladt a lépcsőn és a nappaliba igyekezett. Természetesen szülei ott ültek a kanapén a testvéreivel. A szakács a konyhában főzött.

Szülei felé néztek, mikor meghallották a dobogást a lépcsőn. Anyukája szemei felragyogtak, apja pedig elmosolyodott, mikor meglátták a legkisebb fiukat. - Jisung!

Azonnal felkeltek a kanapéról és Jisunghoz mentek tárt karokkal, majd szoros ölelésben részesítették a fiút. - Annyira hiányoztál! - mondta édesanyja lágy hangon.

Jisung viszonozta az ölelést. Hiányzott már az érintésük és a jelenlétük. Már négy hónapja nem látták egymást. Természetesen telefonon beszélgettek, de az mégsem ugyanolyan.

Akárhányszor hazajönnek, Jisungnak kettős érzései támadtak. Persze örült nekik, de haragudott is rájuk, amiért ilyen sok időre utaznak el mindig. Kicsit butaság, mivel ez a munkájuk, hogy üzleti utakra menjenek, de azt kívánta, bárcsak sűrűbben is haza tudnának jönni vagy legalább tovább tudnának maradni. Alig látta szüleit, az év háromszázhatvanöt napjából összesen harminc napot.

- Szia anya, szia apa - mosolygott Jisung, amint elváltak. - Meddig lesztek itthon? - kérdezte, amíg visszaültek testvérei mellé.

- Öt napig - válaszolt az apja.

Jisung elmosolyodott, de legbelül csalódott volt. Ennyi? Öt nap? Miért is reménykedtem...

- Mi történt veletek mostanság? - kérdezte édesanyjuk.

A három testvér egymásra nézett, nem tudták, mit válaszoljanak. - Uhhh... - kezdte Brian.

- Ne már! Nem olyan nehéz kérdés, csak tudni akarjuk, mi történik a gyerekeinkkel - szólalt meg édesapjuk is.

- Igazából nem történt sok minden. Csak a szokásos, suliba járunk és tanulunk - vont vállat Jihyo.

- Randiztok valakivel? - kérdezte anyjuk. - Ha azt mondjátok, hogy nem, feladom, hogy valaha is nagymama legyek.

Brian és Jihyo fejüket Jisung felé kapták, vigyorogva nézték piruló öccsüket. Lassan felemelte kezét. - Én, uh, van valakim - mondta hezitálva, lehajtott fejjel.

Apja felemelte szemöldöket, anyja pedig tapsikolni és sikítozni kezdett. - Úristen! Végre, már tényleg elkezdtem aggódni. Ki a szerencsés, akinek sikerült ellopnia a szíved?

Jisung felmordult és fejét az egyik díszpánába rejtette. - Anya, kérlek.

- Oh, ne csináld már - forgatta meg szemeit a nő. - Mondd csak, ki az.

Jisung felemelte fejét és aggódva nézett szüleire. Még nem volt alkalma előbújnia, mert mindig olyan elfoglaltak. Mély levegőt vett. - Először is, fiú.

- Ah ha! Tudtam! - kiáltott fel édeasanyja, közben nevető férje vállát csapkodta. Jisung értetlenül és lesokkolva nézte tovább őket.

- Jisung - kezdte el édesapja, az említett pedig nagyon kíváncsi volt a reakciójára. - Baromi régóta tudjuk, hogy meleg vagy, csak vártuk, hogy te mondd el. Elfogadunk és szeretünk így is. Most pedig mesélj a fiúról.