A Vadonjáró Tanítványa: Az áruló/BEFEJEZETT/

18. fejezet

-Will! Hol van mindenki? Mi történt? Mért ég a tábor? És...

-Megtámadtak minket. A tanoncokat elküldük, ti még itt voltatok, szóval hagytunk. Az ellenséget elcsaltuk máshova. Oda, egy villám csapott le-mutatott, az egyik üszküs halomra, ami a többinél is rosszabbul nézett ki.-Onnan terjedt át a tűz a többi sátorra. Most visszajöttünk.

-Kik az ellenség? Harlám? Szerzett magának sereget? Sikerült legyőznünk őket?

-Nem. Jönnek ide, mert téged keresnek.

-Uff, de jó nekem-prüszkölt Eliz.

-Figyelj! Nyugodj le! Bemész az erdőbe, Grey-el együtt elrejtőztök, mi meg itt legyőzzük őket.

-Aha, jólv...Vagyis, persze, megértettem-bólogatott kissé feldúltan a lány.-Csak nem tudok járni.

-A sátorból hogy jöttél ki?-nézett a vadonjáró, az összeroskadt kupac felé.

-Grey segített.

-Akkor most is tudsz segíteni, nem?

-Ez csak természetes-bólintott a fiú.-Eliz induljunk, mert különben reggelre sem érünk be az erdőbe-húzta föl a földről a lányt, majd átkarolta, hogy biztosan rá tudjon támaszkodni.

-Én meg szólok a többieknek-indult el a másik irányba Will.

Eliz nézte még egy ideig ahogyan mestere egyre távolodik, majd egyszer csak megtorpan, és eltűnik.

-Menjünk-törte meg a beállt csendet Grey.

-Rendben-sóhajtott a lány, és elindultak, az erdő sűrűje felé.

Eliznek minden lépés fájt. Minden lépésnél éles fájdalom nyilalt a lábába, de csak sziszegett.

-Jól vagy?-kérdezte ilyenkor Grey, mire Eliz mindig csak bólintott. A válaszra nem tellett ereje, a járás mellett.

Éppen csak elérték az erdő szélét, amikor megérkeztek a támadók. A vadonjárókat nem lehetett látni.

-Jó ég Grey, ezek iszonyú sokan vannak.

-Figyu, érjünk be az erdőbe, onnan majd bámészkodhatsz, de ne itt, mert annyian vannak, hogy simán kiszúrhatnak minket.

-Annyira azért nem simán.

-Jó, de észrevehetnek.

-Oké, akkor menjünk.

Csak egy kicsivel mentek beljebb, hogy azért lássanak, de őket ne lehessen látni. Eliz azonnal lerogyott a földre, hogy pihentesse fájó lábát. Onnan visszafordultak, és nézték, ahogy fogyatkozik a sereg. Látták, hogy azért nem olyan gyorsan. Mivel, már a vadonjárók nagyrésze nem volt ott, hanem visszatért a saját uradalmába.

-Ezek nagyondurván sokan vannak-ámult Eliz.

-Igen, ezt már mondtad-bólintott a fiú.

-De, mert tényleg.

-Kimegyek és segítek. Te maradj itt, rendben?-állt fel Grey.

-De Grey, Will azt kérte, hogy ne menj el...-ellenkezett a lány.

-Will azt kérte, hogy te menj fedezékbe.

-Veled együtt.

-Muszáj mennem, mindjárt ideérnek és nem vagyunk elegen hogy feltartóztassuk őket.

-Jó, de nagyon siess-egyezett bele Eliz.

  Nézte, ahogy Grey elindul, néhány méter múlva beleveszik a tájba, majd az erdő legszélén felbukkant. A fiú kinézett magának egy magas fát, meggyőződött róla, hogy senki sem látja, az ellenségből és felmászott a fára. Távolról úgy tűnt, mintha siklana.

  Eliz hátradőlt a fűben és próbált nem a fájó lábára koncentrálni. Grey nagyon hosszú ideje elment már. Minimum két órája. A két óra alatt Eliz egyre idegesebb lett. Minden neszre összerezzent, minden kismadárra azt hitte, hogy az ellenség és egyre idegesebb lett. Két óra alatt néma csöndben, mozdulatlanul várakozott.

  Egy hirtelen mozdulattal felült és körülnézett. Aztán rájött, hogy ha itt lenne az ellenség, akkor most ezzel a mozdulattal elárulta volna magát. De ezzel most nem foglalkozott. Viszont látt, hogy az ittmaradt néhány vadonjáró, két óra alatt a seregnek több mint a kilencven százalékát már lelőtte.

  Ekkor lépteket hallott. Ilyedten nézett körbe, de nem látott senkit.

-Grey? Te vagy az?-kérdezte óvatosan.

Senki nem felelt.

-Ki van itt?-kérdezte újból, mire egy fekete köpenyes alak vált ki a tájból.

  Eliz teljesen elsápadt. Nem kellett neki mondani, azonnal tudta, hogy Harlám az.

  Harlám előhúzott a köpönyege alól egy kardot. Lassan, megfontoltan lépkedett, egy re közelebb Eliz felé. Eliz, meg a földön ülve, sérült lábát húzva kezdett el hátrálni.

-Kár volt hirtelen mozognod kislány-húzta eszelős vigyorra a száját.

  Eliz nem válaszolt. A rémülettől tágranyílt szemmel meredt Harlámra. Aztán a tekintete félresiklott, a tőle néhány méterre heverő íjától. Ha el tudná érni...

  Harlám követte a lány tekintetét és ismét elvigyorodott. Nem mondott semmit, csak fölemelte a kardját és lesújtani készült.

  Eliz sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán. A rémület teljesen megbénította, nem tudott gondolkodni. Az egész testét hideg járta át. A lábába belenyilallott a fájdalom, tudta, hogy ez a fájdalom nagyon kéne fájjon, de egyszerűen nem érzékelte.

  Aztán a lesújtani készülő Harlám hirtelen megmerevedett, kidülledt a szeme és előrebukott. Holtan.

Ahogy előredőlt, felbukkant mögötte Grey.