Akane, a helyettes halálisten - Bleach fanfiction

2. Támadások

Kaito másnap reggelre eltűnt, még egy üzenetet sem hagyott. Akane akár azt is hihette volna, hogy csak álmodta az egészet és a fiú valójában nem létezik, ahogy a lidércek sem. De akkor nem feküdt volna pulóverben és farmerben az ágyában és nem nyomta volna a hasát a zsebében lévő zseblámpa.

Nem. Minden valóság volt, a halálisten és a lidércek is.

Ahogy azt előre megjósolta, Akane másnap még a szokásosnál is fáradtabban ébredt és még inkább nehezére esett levonszolnia magát a konyhába. Az anyukája és az öccsei aggódva figyelték.

- Ha szeretnéd, ma kihagyhatsz egy napot. – javasolta az édesanyja, miközben a táskájában kotorászott. Ma is kifogástalanul volt öltözve, elegáns szürke kosztümöt viselt és a kedvenc ezüst medálját, amit még Akane édesapjától kapott a tizedik házassági évfordulójukra.

- Nem köszi, anyu, jól vagyok. – próbálta mosolyogva előadni, hátha úgy hihetőbb lesz. A családtagjai arckifejezését elnézve egyáltalán nem volt hihető.

- Nem kellene agyonhajtanod magad! – dorgálta meg az egyik öccse, Keiji.

- Ja. – bólintott rá a másik is, Taro.

Akane felhúzott szemöldökkel meredt Tarora, a fiúk ugyanis a legritkább esetben szoktak egyetérteni. Ikrek voltak és éppen ezért tűz és víz, egymás tökéletes ellentétei.

Taro éppen a lázadó kamaszkorát élte, bakanccsal, oldallánccal, szaggatott farmerral. Még a haját is felnyírta és vörös csíkokat festett bele. Az anyjuk egy hétig nem szólt hozzá, miután hazaállított a fodrásztól, ahová csak egy kis hajvágásra küldte.

Ezzel szemben ott volt Keiji az igazi mintagyerek. Iskolai egyenruhája mindig kifogástalan állapotban volt, a nyakkendőjét tízéves kora óta saját maga kötötte, haja természetes barna, rövidre nyírva, udvarias volt és a hétköznapi utcai ruhái is úgy néztek ki, hogy Akane szerint színházba is nyugodtan felvehette volna őket.

Akane szerint azért különböztek ennyire, mert mindketten másképpen dolgozták fel az édesapjuk elvesztését. A lány pedig valahol kettejük között foglalt helyet, mivel nem öltözködött vagy viselkedett kihívóan, mint Taro de nem volt olyan éltanuló mintagyerek sem, mint Keiji. Legidősebbként ő érezte át a legjobban, hogy az édesanyjuk vállára mennyi teher nehezedik és ezért igyekezett mindent megtenni, hogy segítsen neki.

Szerencsére akármennyire is különböztek, a testvéreivel mindig összetartottak. A család mindenek előtt – ez lett a kimondatlan jelszó, mióta négyen maradtak.

Kenta is észrevette, hogy Akane aznap reggel nincs a toppon, de udvariasságból nem tette szóvá, viszont felajánlotta, hogy szól a barátjának, Asahitonak, hogy főzze meg a nagymamája legendás gyógy-húslevesét, amitől az ember szinte új életre kel.

- Te kóstoltad már ezt a híres húslevest? – kérdezte a lány kétkedve.

Kenta viszont határozottan bólintott.

- Ja! Nem is volt olyan rossz. De orrcsipeszt azért tegyél fel hozzá!

- Majd észben tartom, ha egyszer megkóstolom. – bólintott a lány, miközben elraktározta az információt a fejében.

Szép lassan haladtak, ezúttal nem álltak meg a nemrég lerombolt ház mellett sem, amiért Akane őszintén hálás volt. Mindig is nehéz volt számára titkot tartani és bár Kaito egy szóval sem mondta, hogy nem beszélhet senkinek arról, amit tegnap elmondott neki, és amik történtek velük, de nyilvánvaló volt, hogy a lányt nem néznék épelméjűnek, ha bárkinek is megemlítené a dolgot. Viszont közben meg égett a vágytól, hogy csupán egy embernek őszintén elmondhassa és megszabaduljon némi tehertől.