Akane, a helyettes halálisten - Bleach fanfiction

4. A helyettes

Akane ugyanolyan fekete kimonót viselt, mint Kaito, az oldalán pedig egy katana megnyugtató súlyát érezte.

Valahogy ismerős volt neki ez az erő, ami most az ereiben száguldott.

Előhúzta a kardját és a lidércre szegezte.

Soha nem gyakorolta a vívást, katanát is csak egyszer régen tartott a kezében, de az egy hétköznapi emberek által készített darab volt. Össze sem lehetett hasonlítani azzal, amelyik most nála volt. A fegyver karcsú, hosszú pengéje csak úgy szikrázott még a kevés holdfényben is, a markolatát vörös fonal díszítette, a keresztvasa pedig egy napot formázott, hegyes végű sugarakkal.

- Akane! – szólalt meg Torres-san és esdeklőn nézett a lányra. – Kérlek, segíts! – az utolsó szót, már a lidérccel egyszerre mondták ki. Most a lény visítását is emberi hangnak hallotta. Talán amiatt volt, hogy halálisten lett.

Nem csak két hang volt, hanem legalább egy tucat. Mind emberi hangok, férfiaké és nőké. Mind segítségért kiáltoztak és őt hívták. Tőle kértek segítséget.

- Zúzd össze a maszkját! – kiáltotta Kaito, aki már a földön ült összeroskadva a mellkasára szorított kézzel. Mellette ott feküdt Akane, melegítőben, ahogy az előbb volt, lehunyt szemmel, mintha aludna. A lány nem ijedt meg, tudta, hogy az csak a teste, most ő is egy lélek volt.

Két kezébe fogta a katanája markolatát és felugrott.

A fizikai ereje is szokatlanul nagy volt, akkorát ugrott, mintha egy magasugró rudat használt volna, ráadásul olyan könnyedén csinálta, mintha csak néhány centire akart volna felemelkedni a földről. Nem kérdés, hogy így lélekalakban akár a világ legjobb karatésát is legyőzné, ha képes lenne megérinteni.

A kardja mintha arany színben villant volna fel, mikor lesújtott vele.

A lidérc nem tiltakozott, talán Torres-san, talán a többi lélek együttesen kényszerítette mozdulatlanságra. Akane kettészelte a maszkját, olyan könnyedén, mintha csak vajba vágott volna.

A lény azonban nem pernyévé vált, hanem több fényes ezüst gömbbé hullott szét, amik szép lassan emberi alakot öltöttek. Egyszerű embereknek tűntek, az egyetlen furcsaság az volt bennük, hogy kissé áttetszőek voltak és lánc volt a mellkasukban.

Lelkek. – jött rá a lány.

Torres-san is ott volt közöttük és hálásan mosolygott Akanéra. Az ismerős arc láttán a lánynak könnyek szöktek a szemébe.

Luna már soha többé nem láthatja így mosolyogni az anyukáját. Miatta.

A nő mintha meghallotta volna a gondolatait, odalépett hozzá és a vállára tette a kezét. Az érintésének súlya volt, mintha élő ember lett volna.

- Ne emészd magad! Hiszen az előbb mentettél meg. Mind hálásak vagyunk neked!

- De... ön... Luna... - nem bírta tovább és megadva magát a torkát szorító görcsnek, sírva fakadt.

- Hiányozni fog a lányom is és a férjem is, de én már nem maradhatok itt. Köszönöm, hogy megtetted értem, amit lehetett! Nélküled a lelkem örökre elveszett volna! Így egy napon majd viszontláthatom a családomat. Kérlek vigyázz Lunára, nehogy túl hamar kövessen!

Mielőtt a lány válaszolhatott volna Torres-san eltűnt a többi lélekkel együtt.

Csak egy döbbent Kaito ült a fűben Akanétól nem messze, vérző sebeiről teljesen elfeledkezve, mellette pedig ott feküdt a lányt teste.

- Gondolom, ilyesmi nem gyakran történik. – fordult a sebesült halálisten felé.

Kaito végre becsukta a száját és megrázta a fejét.