Akane, a helyettes halálisten - Bleach fanfiction

8. Találkozás a temetőben

A tavaszi szünet utolsó napja volt.

Akane haját magas copfba kötötte és így érezte a hátán a meleg napsugarakat, miközben felfelé mászott egy kis dombon, ahol a kerületi temető volt. Gyakran kijárt ide, hogy meséljen az édesapjának a velük történtekről. Azt még nem mondta el neki, hogy halálisten lett belőle, de éppen itt volt az ideje.

Néha a fiúk is eljöttek vele, de Akane sokkal gyakrabban járt, mint ők. Jobban emlékezett az apjukra és az öccseivel ellentétben ott volt a halálakor is és bűntudata is volt miatta.

Mikor felért és átlépte a temető kaput lábai automatikusan vitték a megfelelő irányba, majd megállt egy szépen kifaragott fehér sírkő előtt. Tökéletesen látszott rajta a belevésett név.

Shirohi Akano.

- Ohayo, too-san.  – hajolt meg a sír előtt a lány. - Nem fogod elhinni mi történt! Már korábban el akartam mondani. Találkoztam egy különleges fiúval. Olyan a szeme, akár a Hold, a haja pedig nem fogod elhinni, de sötétkék. Persze lehet, hogy festeti, már ha a halálistenek szoktak olyat... Igen, merthogy ő egy halálisten és én is az lettem. Vagyis olyasmi... A lényeg, hogy megvédem anyát és a fiúkat, úgyhogy nem kell aggódnod!

Hirtelen elhallgatott, mert közeledő lépteket és halk dudorászást hallott.

Ismerős volt neki ez a hang...

A temető közepén végig futó kövezett úton Asahito tűnt fel, Kenta egyik barátja. Akanét leszámítva ő volt a legjobb és legrégebbi barátja. Egyik kezében egy csokor friss fehér virágot hozott. Akane nem tudta a nevüket, de azt igen, hogy gyönyörűek.

- Hmm-hm... Oh! Akane-chan! Ohayo!

- Ohayo Asahito-kun! Hát te?

- Virágot hoztam a kishúgomnak. – mondta miközben odasétált Akane mellé.

- Oh! Hát persze. Hoshi-channak.

- Igen. – a fiú szeme boldogan felragyogott, mikor Akane kimondta a nevet.

Hogy csinálja? Bárcsak ő is tudna ilyet! Így mosolyogni, ilyen szeretettel, amikor egy halott rokonára gondol. Nem szomorkodni, hanem boldognak lenni az emlékétől.

Akane csak halványan emlékezett Asahito kishúgára. Néha játszott velük, nagyobb gyerekekkel, ahogy a lány öccsei is. Nagyon hasonlított Asahitora és nem csak külsőleg. Ugyanolyan kedves mosolyuk és csengő vidám nevetésük volt. Asahito még mindig úgy tudott nevetni akár egy kisgyerek.

Hoshi rákban halt meg. Asahito iskola után minden egyes nap meglátogatta a kórházban. Ott írta a leckét, és ha a személyzet nem tessékeli ki, jóval a látogatási idő vége után, akkor bent is alszik nála a kórteremben, a széken, az ágya szélére borulva. A környékbeliek még gyűjtést is szerveztek a kislánynak, de sajnos nem lett meg időben a pénz.

Asahito utána jó darabig nem mosolygott. Mindenkit került még Kentával sem volt hajlandó beszélni. Búskomor lett, teljesen kifordult önmagából.

Aztán egy napon újra a régi volt. Megint tudott nevetni, megint úgy mosolygott, mint régen. Mintha csak varázslat történt volna.

Akanénak is ő segített, miután a lány édesapja meghalt. Akkor egy darabig sem ő sem az öccsei nem mentek iskolába. Asahito hozta neki a leckét minden nap, sőt még az általános iskolába is elment és elkérte a fiúkét. Gyakran Kenta is vele tartott, de csak Asahito értette meg igazán a lányt, hiszen ő is elveszítette már egy szeretett családtagját. A tekintetéből mély együttérzés áradt és Akane akkor egy ideig úgy érezte, mintha ez egyfajta kapocs lenne köztük, egy fájdalmas kötelék, amelyet a veszteség teremtett.