Brazen and Buff - Larry Stylinson (Befejezett)

Tizenötödik fejezet

Hétfő reggel nyolc óra tizenöt perc, én pedig élőhalottként állok a pult mögött. Amikor viszont Michael fintorogva megkérdezi, jól érzem-e magam, akkor már biztosan tudom, nem csak úgy érzem magam, mint egy zombi, valószínűleg úgy is nézhetek ki. Nem is értem, mi a büdös francért kell már itt lennünk ilyen korán. Tíz óra előtt szinte senki nem szokott rendelni semmit sem. Néha egy-két korán kelő anyuka leül egy jegeskávéra a könyve társaságában, vagy egy apuka, akinek a gyerekét kidobta az ágy, ezért lehozza ide egy gyümölcslére, hogy a család többi tagját ne ébressze fel.

Gloria berobog a pult mögé, előveszi a pénztárcáját, és mond valamit, ami az én agyamig nem jut el. Csak bambán bólintok egyet, ő pedig elmosolyodik, és már el is tűnik a szemem elől.

-Hm? - kapom Michael felé a fejem, aki a pultnak döntött csípővel, keresztbe tett karral bámul rám.

-Csak azt kérdeztem, hogy te vagy én menjek?

-Mi? - értetlenkedem. Ezek szerint ő is kérdezhetett tőlem valamit, ami szintén az egyik fülemen bement, a másikon meg ki. Feltéve ha egyáltalán eljutott odáig.

-Gloria - biccent abba az irányba, amerre a lány az előbb eltűnt. -Látom, nem figyeltél. Mondta, hogy jött egy nagyobb csomagja. A recepción van, és mivel elég nehéz, kéne segítség, hogy el tudja vinni a kocsihoz. Segítesz, vagy menjek én?

Nagyokat pislogok, és próbálom feldolgozni az információt, eldönteni, menjek-e, amikor Michael elmosolyodik, majd mielőtt ellép mellettem, gyengén megveregeti a vállam, és elindul a lány után. Ebben a pillanatban megszólal a mobilom, én pedig egy szemforgatás után a pult alá nyúlok, hogy felvegyem azt.

-Szia, drágám! - kezdi egyből anyu, és időt sem hagy nekem, hogy egyáltalán köszönni tudjak, már darálja is a mondanivalóját. -Haza tudnál most jönni?

-Miért? - kérdezem gyanakodva. Nem tetszik a hangja. Valahogy rosszat sejtek. -Baj van?

-Nem, dehogy - mondja könnyedén, és látom a lelki szemeim előtt, ahogy lazán még legyint is hozzá. Valamennyire megnyugszom, de akkor is marad bennem valamiféle rossz érzés. -Csak szeretnénk, hogy minél hamarabb haza gyere.

-De történt valami? - faggatom tovább, mert ilyen még nem történt, hogy csak úgy a munka kellős közepén haza kellett volna rohannom. Vagyis... éppen anyuval csevegek miközben már majdnem a pulton terpeszkedem, szóval nem mondhatnám, hogy annyira keményen melózom, de mindegy.

-Mondtam, hogy nem.

-Oké - sóhajtok, és elrugaszkodom a pulttól, amikor Michael és Gloria visszaérkeznek. -Megpróbálom megoldani valahogy.

Elköszönünk egymástól, majd megkérdezem Gloriat, hogy nem telefonálhatnék-e még egyet. A lány a két most érkező negyvenes éveik elején járó nő felé biccent, akik szépen leülnek a pulthoz. Kiszolgálom őket, majd Gloria engedélyével hátra megyek a kis raktárba, és elkezdek tárcsázni valakit. Legalább tízszer kicseng, mire nagyot sóhajtva kinyomom. Elkezdek bepötyögni egy üzenetet, de mire elküldhetném, a Lou név már fel is villan a képernyőmön. Azonnal fogadom a hívást, és máris fülig ér a szám, amikor Louis köszönésképp csak bele morog a készülékbe.

-Felkeltettelek? - kérdezem vigyorogva, és egy újabb nyögést kapok csupán válaszul. A fejem ingatva, már kissé halványabb mosollyal folytatom. -Tudnál segíteni?

-Attól függ - motyogja. Ásít egy hatalmasat, ami engem megmosolyogtat, és utána kérdezi. -Miben?

-Haza kéne mennem. Fontos lenne.

-Igen? - kérdezi, mikor már legalább fél perce hallgatunk. Azt várja, hogy folytassam, és én így is teszek.

-Nem tudom, arra gondoltam... Talán... El tudnád intézni, hogy lelépjek, és ne legyen belőle baj?