Brazen and Buff - Larry Stylinson (Befejezett)

Ötödik fejezet

A napok túl gyorsan telnek, majdnem, hogy teljesen összemosódnak. Már júniusnak vége is van, én pedig sosem voltam még ilyen jól, mint az utóbbi körülbelül két hétben. Bár azon a vízválasztó éjszakán Jackson megkérdezte, leszek-e a barátja, és természetesen igent mondtam, nagyjából egy hete elmentünk egy hivatalos randevúra, ahol azt mondta, talán kicsit elhamarkodott volt a kérdés részéről, attól függetlenül komolyan gondolta. Onnantól kezdve merem magunkat igazán egy párnak nevezni. Most is éppen hozzá tartok. Van egy fél órás ebédszünetem, Jackson pedig nem sokkal ezelőtt üzent, hogy majd ugorjak fel hozzá.

-Kinyitnád? - vigyorgok a recepció mögött ülő Tobbyra. Oda még azért nem jutottunk el, hogy Tomlinsonék az én arcom is felvegyék a rendszerbe, aminek köszönhetően ki-be tudnék mászkálni a lakosztályukba. Jackson már párszor győzködte az apját, aki természetesen nemet mondott, és bár nem örülök neki, azért valahol megértem.

-Mi most veletek a helyzet? - vigyorog Tobby. Tudja, hogy együtt járunk, mint itt szinte minenki. Nem vagyok az az ember, aki a nyilvánosság előtt szereti élni a kapcsolatait. Néha még akkor is zavarba jövök, ha Jackson a szobájában csókol meg vagy ér hozzám, nem hogy a nagy nyilvánosság előtt. De őt sajnos, vagy nem sajnos, ez egy cseppet sem zavarja, szívesen teszi meg igazából bárhol.

-Az egész túl csodálatos - felelem teljesen elvarázsoltan, aztán gyorsan fejem megrázva rántom magam vissza a valóságba. -Na de nyisd ki kérlek!

-Azonnal - mosolyodik el. Elindulok az üvegajtó felé, és amikor megállok előtte, az azonnal kitárul, én pedig mielőtt belépnék, még vissza mosolygok Tobbyra. Gondoltam már arra, hogy néha csak odalopózom, és beengedem magam, mert van olyan alkalmazott, aki mindig örömmel közli, hogy idegeneknek belépni tilos, viszont sajnos egyszer, mikor megpróbáltam a gép kért egy kódott, amiről később megtudtam, hogy naponta változik, és csak az tudja, aki aznap a portán ül, egyszóval lehetetlenség oda bejutni.

Már teljesen rutinosan pattanok be a liftbe, majd szállok ki és sétálok Jackson szobája felé.

-Hé! - hallokmeg egy kiálltást a folyosó végéről, ezért egyből megfordulok. Mr. Tomlinson lépked sitősen felém.

-Nyugi apu, ő még mindig Harry - bukkan fel ebben a pillanatban Jackson a semmiből. Pontosabban a szobájából, aminek éppen a nyitott ajtaja előtt állunk. -Szia - suttogja, és átkarolja a derekam.

-Jó napot, uram! - nyújtom a kezem Mr. Tomlinson felé, amit jó uriember módjára azonnal el is fogad. Szinte minden alkalommal összefutok vele, ő számonkér, hogy mégis ki vagyok, és mit keresek itt, én pedig minden alkalommal elismétlem, hogy Harry vagyok, a fia barátja, és hozzá jöttem.

-JJ, nem láttad anyádat? - kérdezi Mr. Tomlinson, és hátrébb lép egy alig észrevehetőt.

-De, tíz perce még lent voltak a medencénél Louval - válaszol Jackson, és húzva magával belép a szobába.

-Ne felejtsd el, hogy hamarosan ebéd - halljuk még az apja hangját, mielőtt Jackson becsukja az ajtót. Megfordul, közelebb lép, egészen közel, hogy a mellkasunk szinte összeér, és mosolyogva elmotyog egy újabb sziát. Az állam alá nyúlva csókol meg, miközben másik kezével éppen a derekam öleli át. Ez lett mostanában az egyik kedvenc dolgom. Teljesen kicsinál, amikor a derekam köré fonja a karjait, amikor akró puszikat hagy az állkapcsomon, vagy amikor a nyakába bújva szívhatok minél többet magamba természetes, isteni illatából. Lassan elhúzódik, én viszont közel sem elégszem meg ennyivel. Mohón kapok utána, ezúttal én húzom magamhoz egy sokkal szenvedélyesebb, hosszabb csókra.

-Hogy telik eddig a napod? - kérdezi, miközben ledobja magát a sarokban lévő fotelek egyikére.

-Egész kellemesen, de hiányoztál - mosolyodom el szégyenlősen, miközben én is leülök az ágyára. Olyan régóta álmodom erről, és most, hogy ez a valóság, valahogy nem hiszem el. Nem vagyok képes elhinni, hogy akármikor megcsókolhatom, vagy mondhatom neki, hogy hiányzott.