Brazen and Buff - Larry Stylinson (Befejezett)

Huszadik fejezet

Durcásan ballagok haza, mert ez most valamiért lehozott az életről. Nem tudom, miért bosszant, hogy Louis beszélgetett egy sráccal, mert igazából ennyi történt. Megismerkedtek, Lou jófejnek gondolata, ennyi az egész. Ők csak barátok, csakugyan, mint mi... Egyszóval az égvilágon semmi okom féltékenykedni. De ugyan már, mit tegyek? Az vagyok, féltékeny.. Nagyon is.

Mikor belépek az ajtón szinte felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, annyira jól esik most a hűs levegő, ami az elhúzott függönyöknek és a klímának köszönhető. Anya és Gemma a konyhában ténykednek, apu viszont szokás szerint sehol. Valószínűleg dolgozik.

-Segítesz, kicsim? - kérdezi anyu úgy, hogy fel sem néz rám, minden figyelmét a mangóra összpontosítja, amit éppen pucol. A nővéremre pillantok, aki egy banánt szeletel fel. A pulton többféle gyümölcs, és a turmixgép hever.

-Nem - válaszolok egyszerűen, és már el is indulok a szobámba, amikor Gemma utánam kiabál.

-Itt járt az a srác - kezdi, én meg lendületből fordulok vissza, és kérdőn bámulok rá.

-Milyen srác?

-A szőke - vonja meg a vállát, én pedig megforgatom a szemem.

-Niall?

-Nem Niall, te idióta - felel kissé indulatosan, anya pedig csak a fejét ingatja, és elkezdi felaprítani a megpucolt mangót. -A másik haverod. Nem tudom a nevét.

-Leo? - kérdezem megvilágosodva, mert őszintén, másik szőke barátom nincsen.

-Mit nem értesz azon, hogy nem tudom a nevét?

-Mit akart? - kérdezem szemforgatva, válaszra sem méltatva előző megszólalását.

-Nem mondta, csak azt, hogy hívd fel - válaszol vállát vonogatva, és bekapcsolja a turmixgépet, ezzel jelezve, számára itt a beszélgetés befejeződött. Sóhajtok egy nagyot, és bemegyek a szobámba, majd előkapom a mobilom, és tárcsázni kezdem Leot.

-Hali - szól bele egyből. Én is köszönök, majd Leo már folytatja is. -Csak azt akartam kérdezni, nem lenne-e kedved ma csinálni valamit.

-Öhm... - habozok, de nem azért, mert nem szeretnék, szimplán csak meglepett. Kedvelem a srácokat, Leot is kifejezetten bírom, de sosem töltöttem még velük időt külön-külön. Leszámítva persze Louis-t. -Oké?

-Szuper! - sóhajt fel megkönnyebbülten, és én a homlokom ráncolom, miközben leülök az ágyra. Az okém sokkal inkább volt kérdés, mint válasz, de Leo meglepően boldogan kiáltott fel, miután kimondtam, így nincs szívem nemet mondani. -Hétkor nálam?

-Oké - felelek még mindig tétovázva, majd amikor Leo valami furcsa hangot ad ki, valószínű, bizonytalanságom nemtetszése jeleként, gyorsan hozzáteszem, ez alkalommal határozottan. -Oké.

-Oké - motyogja, és inkább elengedem. Furcsa ez az egész, de barátok vagyunk, akkor ez tök normális, nem? Ők sem mindig öten lógnak együtt. -Akkor szia! Majd talizunk.

-Szia - köszönök el  én is, majd bontom a vonalat, és hátradőlök az ágyon.

Már legalább húsz perce görgetem az instát, amikor eszembe jut valami, és először a sima keresőben, később Louis követései között kezdem el keresni ezt a Mason gyereket. Nem lepődöm meg, hogy nem követ senkit sem ezzel a névvel, hiszen egészséges ismerkedésnél nem a közösségi médián való követés az első, de azért kicsit csalódott is vagyok, mert nagyon szívesen stalkoltam volna a srácot. Végül sóhajtások közepette bezárom az alkalmazást, zsebre rakom a telóm, és kimegyek a konyhába. Anyu a nappaliban fekve nézi a tévét, a nővérem meg gondolom már a szobájában van. Elmosolyodom, amikor észreveszem a pultra kikészített turmixot, amibe egy aranyos sárga, műanyagból készült csavaros szívószál díszeleg.