Brazen and Buff - Larry Stylinson (Befejezett)

Huszonegyedik fejezet

-Harry!

-Nem - válaszolok morogva anyunak. Az egész hetem ebből állt. Feküdtem, ettem, aludtam, fetrengtem és melegítettem az ágyam. A hotelből valószínűleg már ki is vagyok rúgva, az utóbbi egy hétben be sem tettem oda a lábam. A legijesztőbb része a dolognak, hogy most valahogy ez sem mozgat meg bennem semmit. Úgy érzem magam, mint aki évek óta élt boldog kapcsolatban, és éppen csak túl van a legszívszorítóbb szakításon. Nem áll messze a valóságtól... Na jó, kicsit talán igen, de attól függetlenül ez az érzés fojtogat már egy hete.

-Még nem öltöztél fel?! - jelenik meg anya feje az ajtóban.

-Látod - motyogom az orrom alatt, miközben hátat fordítok neki, és a nyakamig húzom a takarót. Érzem, hogy besüpped a lábamnál az ágy, anyu pedig két pillanattal később már a homlokom fogdossa, azt figyelve, van-e lázam.

-Biztos jól vagy? - fúrja aggódó tekintetét az enyémbe, én sóhajtok egy nagyot, és felülök. -Már mindjárt egy óra, te pedig még csak egy reggeli erejéig sem keltél fel.

-Jól vagyok, anyu - préselek ki magamból egy roppant egyértelműen kamu mosolyt.

-Hm - ráncolja a szemöldökét anya, és érzem, tudom, hogy tudja. Hogy szokás szerint átlát rajtam. -Nem hiszek neked, ki vele.

-Anya - sóhajtok fel, arcom a tenyerembe temetve. -Semmi olyan, amit nem élnék túl, nyugi.

Továbbra is aggódó tekintettel pislog rám, de valószínűleg beletörődik, hogy nem fogom elmondani neki, mert feláll, és elindul az ajtó felé. Már ki is lép, amikor még gyorsan visszaszól a válla felett. -Tudod, kicsim, ha bármikor beszélgetni szeretnél...

-Tudom - szakítom félbe, ez alkalommal egy halvány, de igazi mosolyt küldve felé. Anyu bólint, és magamra hagy, becsukva maga mögött az ajtót. Már pont visszaaludnék, mert máshoz sincs kedvem, amikor valami nedveset érzek meg az arcomon. -Lacy! - nevetek fel, ahogy eltolom a képemből a farkát vidáman csóválva nyalogató kiskutyám.

Nagyjából egy órával később rá veszem magam, és felkelek. Felöltözöm, és bár reggelizni képtelen lennék, anyu le erőltet a torkomon egy nagy pohár banánturmixot. Már pont indulnék vissza a szobámba, hogy bevessem magam az ágyamba, amikor Gemma ledobja magát a pulthoz, vagy harminc darabból összetűzött papírköteggel a kezében. A szemöldököm ráncolva nézek rá, ő pedig nagy lelkesen bele is kezd.

-Jules adta, neki nagyon bejött annó, amikor ő felvételizett - magyarázza, nekem meg elkerekednek a szemeim, mert hogy az édes istenbe felejthettem el.

-Milyen nap van, Gem?

-Kedd, miért? - kérdez vissza kissé értetlenül, hogy vajon ez most hogyan kapcsolódik össze.

-Rohadt élet! - kiáltok fel, és a kelleténél idegesebben túrok bele a hajamba. -Kurva rohadt életbe!

-Ehm? - ráncolja a nővérem továbbra is a szemöldökét. -Mi bajod?

-Már csak három napom van - temetem az arcom a tenyerembe. -Hogy mehetett ki a fejemből?

-Hát... Tekintve, hogy az utóbbi időben a paplanod alatt élsz...

-Ez most nem segít - vágok morogva közbe, majd megragadom a halom papírlapot, és elindulok a szobámba, magára hagyva az értetlenül bámuló nővérem.

*

-Azért lenne számomra fontos ez az egyetem, mert... mert... Mindenképpen valami hasonló irányban szeretnék elhelyezkedni a jövőben, áh! - vágok neki az ajtónak egy párnát. Az ágyam közepén ülök, és már legalább egy órája Gemma barátnőjének a jegyzeteit bújom. Nos, igen, teljesen kiment a fejemből, hogy most pénteken esedékes az elbeszélgetés, ami eldönti, járhatok-e álmaim egyetemére, vagy minden eddigi erőfeszítésem teljesen felesleges volt. A papírokon olyan általános mondatok, válaszok vannak, ami mindenképpen imponálhat, amivel nagyobb esélyem van bejutni. Olvasom, gyakorlom, próbálom memorizálni, de képtelen vagyok. A gondolataim mindenhol járnak, csak itt nem. Nagyot sóhajtok, és egy kéznél lévő párnába temetem az arcom.