LOVERS

𝚋𝚎𝚕𝚎𝚏𝚊́𝚛𝚊𝚍𝚝𝚊𝚖

- Hé! Szívem! - rohantam a fiú után a folyosón aki ekkor megállt és rám nézett - Szia!

- Szia. - mosolyodott el halványan.

- Hogy vagy? - kérdeztem aggódva miután végigmértem, szeme alatt sötét karikákat véltem felfedezni.

- Fáradt vagyok. - válaszolt szűkszavúan.

- Azt észrevettem kedves. - simítottam végig az arcán - Tudod, arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova... csak egy kicsit kikapcsolni. Pihenni.

- Med... tudod hogy nincs most időm erre... Amint végzek az órákon megyek is tanulni. Levegőt venni sincs időm. Tényleg nagyon fontosak ezek a vizsgák. De ezt te is tudod.

- Oké. Csak segíteni akartam... - görbültek le az ajkaim.

- Tudom. - két keze közé fogta az arcom és egy csókot lehelt a homlokomra - Most rohanok, tanulnom kell.

- Persze, menj csak.

Megvártam míg elmegy, csendesedő lépteit és távolodó alakját figyeltem. Minden másodpercben egyre messzebb éreztem magamtól és már nem csak fizikailag. És nem tudtam megakadályozni.

Az elkövetkezendő napok borzalmasan teltek. Sohasem voltam még ilyen kimerült. Egy hét múlva lesznek a vizsgák.

Draco pedig rég volt ennyire ingerült. Ő tipikusan olyan ember aki kimutatja a dühét,  az idegességét, másokat bánt ha nem érzi jól magát. Ha boldog vagy éppen kárörvend azt is a külvilág tudtára adja elég feltűnően. Az egyetlen kivételt azok az érzelmek jelentik amit szégyell. Amitől gyengének éri magát. Nem sír, nem engedi, hogy lássák hogy valami frusztrálja vagy fáj neki. Ilyenkor úgy gondolja, hogy sebezhető. Nagyon sok időbe telt, míg teljesen megnyílt nekem a kapcsolatunk elején.
Most viszont teljesen elzárkózott. Passzív-agresszív. Olyan, mintha egy falat húzott volna fel közénk amikor én mást sem csináltam csak támogattam. Természetesen előfordult, hogy én is távolságtartóbb lettem, de mit tehettem volna ha ennyire elhidegült? Nem akartam sok lenni.

Délután háromkor végeztem az óráimmal, ezután rohantam a könyvtárba magolni. A sietségnek két rettentő egyszerű oka volt. Az egyik az, hogy jelenleg semmi szabadidőm nincs és nem engedhetem meg magamnak, hogy ráérősen csatangoljak Roxfortban miközben több száz oldal vár átismétlésre.
A második ok az, hogy január lévén az időt nem mondanám kellemesnek. Az erős hideg szél kicsípte az arcomat, vacogtam míg fedett helyre értem. Útközben átkoztam magam amiért egy vékony szövetnadrágot vettem fel ami bár Luna szerint nagyon jól állt, nem volt túl praktikus választás. Ehhez a fantasztikus ötletemhez egy vékony felsőt társítottam, mert miért is öltöznék fel rendesen mínusz öt fokban? Mentségemre szóljon reggel késésben voltam, másképp egy pulcsit is felvettem volna rá. Mivel az agyam nem működik rendesen ezért úgy gondoltam, hogy a mai nap egy talár is elég lesz, hiszen úgyis bent leszek, fűtött helyiségekben, nem terveztem kijönni a szabadba.

Szép a természet, télen különösen, amikor a tájat hó borítja és bármerre nézel olyan mintha porcukrot szórtak volna minden négyzetmilliméterre. A hópelyhek olyan különlegesek, vannak pillanatok amikor lehetőségünk nyílik megcsodálni, például havazáskor ráesik a kabátunkra és akkor (ha csak egy másodperc erejéig is), láthatjuk milyen gyönyörű formákat tudnak felvenni. Azt hinnénk, hogy ugyan olyanok, közben pedig mindegyik a maga sajátos módján tud elkápráztatni minket. Habár nagy rajongója vagyok a télnek, jobban preferálom az ablakból nézni a kinti csendéletet miközben egy forró teát kortyolgatok bekuckózva az ágyamba rengeteg takaróval és párnával, a kandalló melegénél.

A nyitott folyosókat meglátva megörültem, és úgy döntöttem ott folytatom az utamat, annak reményében hátha megvéd a csípős széltől amitől már a szemem is elkezdett könnyezni.
A fejemet oldalra fordítva megpillantottam a barátomat és egyből felragyogott az arcom. Elindultam hozzá amikor realizáltam, nincs egyedül. Megdermedtem. Egy lánnyal cseverészett. Nem vihogtak de mégis elfogott a féltékenység.

Hazudott. Azt mondta, hogy azért nem ér rá, mert tanulnia kell. Miért hittem azt, hogy nem beszél más lányokkal? Hogy én vagyok az egyetlen?

A hideg bekúszott a ruhám alá, már szó szerint remegtem. Vagy odamegyek hozzájuk, vagy észrevétlenül eltűnök és úgy teszek mintha mi sem történt volna.

A testem nem hagyott időt átgondolni a lehetőségeket és a lábaim egyből hozzájuk vezettek. Mivel nem akartam drámázni, ezért csak elhaladtam mellettük.

- Sziasztok! - köszöntem mosolyogva végül mivel a mardekár hercege háttal állt nekem és másként nem vett volna észre.

- Szia! - reagálta le a lány és tükrözte a gesztusomat.

- Hali. - fordult hozzám majd azzal a lendülettel vissza a beszélgetőpartneréhez. Az arca nem örömöt tükrözött de meg csak közönyt sem. Zavartam. Félbeszakítottam valamit és neki ez nem tetszett.

Tovább haladtam miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet és mély levegőket vettem, nehogy visszajöjjön az ebédem.

Próbálom nem túlreagálni, de nem megy. Velem nem tud találkozni. Bármikor összefutunk, két szót váltunk mert rohan. Nem egyszer fordult elő, hogy meg sem állt csak köszönt. Rendben, elfogadtam. De az, hogy másra van ideje, csak rám nincs...
Sohasem említettem meg, de tudtam arról, hogy sok időt tölt a barátaival is. Ez is teljesen rendben van. De egy fél órája nincs a hetéből rám. Ez már nincs rendben. Belefáradtam, meguntam. Elegem van abból, hogy én próbálkozok, ő nem, mégis az egyetlen ember aki rosszul érzi magát az én vagyok. Tudom, hogy ez, amit láttam semmiség volt. Tényleg. Csak beszélgettek. De vele miért van ideje beszélgetni és velem miért nincs? Pedig megígérte! Elmondtam neki, hogy ez bánt és azt mondta változtat! Megbeszéltem vele. Vagy elfelejtette vagy nem gondolja úgy, hogy érek annyit, hogy egy minimális időt is szakítson rám. Rettenetesen fáj, mert én próbálok mindent megtenni azért, hogy ez működjön. Ő pedig ezt csinálja...a nagy semmit.