LOVERS

𝚙𝚊𝚛𝚝𝚗𝚎𝚛

Választott tantárgyként vol lehetőségem felvenni a jóslástant amit a legnagyobb örömmel tettem. Nem azért, mert annyira szeretem, hanem mert már nem csinálunk semmit. Ebből nem kell vizsgát tennünk, így nem számít hogy teljesítünk az órákon. Ezt még tavaly év végén kellett eldöntenünk, a létszám miatt, hiszen nem tudták volna, megéri-e indítani ezt a végzősöknek. A háború után rengeteg szülő vette ki a gyerekét a suliból, de voltak olyan tanulók is akik úgy gondolták, elég tapasztalatot szereztek a csata alatt és dolgozni mentek. Nem maradtunk sokan akik úgy döntöttek itt fejezik be a tanulmányaikat.
Tehát annak köszönhetően, hogy még nyár elején kellett választanunk, ezért ez azt jelenti, hogy Draco is jóslástanra fog járni. Tudtam, hogy erre jön, pontosan ezért jelentkeztem én is. A háború után már ugyan nem voltunk együtt, de mindenképp több időt akartam vele tölteni ebben a tanévben annak reményében, hátha kibékülünk és adunk magunknak egy újabb esélyt. Nos, ez megtörtént de biztos voltam benne, hogy ez tovább fog tartani. Úgy tűnik nagyon rosszak a megérzéseim.

- Szeretném, ha párban dolgoznátok. A feladat egyszerű lesz, ezért elmondom először azt, aztán pedig megkereshetitek a partnereteket a poharatokban maradt kávézacc segítségével. - mosolygott ránk a tanárnő, én pedig elkezdtem imádkozni az összes létező istenhez, hogy ne az exemmel kerüljek össze. - Szóval... - folytatta miközben megigazította szemüvegét. - Először is meg kell ismernetek egymást. Ez azért nagyon fontos, mert utána egymás jövőjét fogjátok elemezni, majd azt, milyen lenne a sorsotok, ha közelebbi illetve távolabbi kapcsolatot ápolnátok egymással. - fejezte be.

Nagyot sóhajtottam mert senkivel nem akartam még jobban megismerkedni és egyáltalán nem volt kedvem arról csevegni, milyen lesz xy-nal a közös jövőm.

- Ennél rosszabb már nem is lehetne komolyan... - suttogtam magam elé miközben a csészém alját fürkésztem.

- Óh, dehogynem. - ült le mellém a tejfel-szőke fiú - Nem tanultad még meg, hogy ilyet nem mondunk?

Megrökönyödve néztem rá majd becsuktam a szemem és elszámoltam tízig. Vagy tizenötig. De lehet ötvenig. Lényeg a lényeg, ezalatt az idő alatt lenyugodtam és egy érett elhatározásra jutottam.

- Azt javaslom, - fordultam oda hozzá - hogy legyünk barátok.

Meg sem várta, hogy befejezzem, az arcomba röhögött. Mondjuk így, hangosan kimondva tényleg elég nevetségesen hangzik, és ha ő tette volna ugyan ezt az ajánlatot, valószínűleg én is így reagálok rá. Vagy képen törlöm. Vagy mindkettő.

- Várj, nem fejeztem be! - szóltam rá mire felhúzta a szemöldökét mintha azt akarná mondani, "ennél abszurdabb ötlet már úgysem juthat az eszedbe". - Nem úgy értettem, hogy járjunk el piknikezni és teázgatni. Mivel rá vagyunk kényszerülve arra, hogy együtt dolgozzunk, tegyük kevésbé kellemetlenné és viselkedjünk normális emberek módjára. Amíg munkálkodunk, jóban vagyunk de azon kívül még csak nem is kell tudomást vennünk a másikról. - vettem egy mély levegőt és vártam a reakcióját. Az a pár másodperc, míg feldogozta a hallottakat, évtizedeknek tűnt.

- Rendben. - szólalt meg végül. - De én jobban preferálnám a kolléga-kolléga kapcsolatot.

- Okés. - vágtam rá kicsit talán túl hevesen.

Nekikezdtünk. Hosszú ismeretstégünknek köszönhetően gyorsan haladtunk. Mivel nagyon mély kapcsolatot ápoltunk a múltban, ezért fél szavakból is megértettük egymást ami azt eredményezte, hogy a szükséges kommunikáció fele is bőven elég volt ahhoz, hogy egy nevezőre jussunk. Habár voltak nézeteltérések, mert másként értelmeztük a feladatot, ahelyett, hogy elkezdtünk volna vitatkozni, kikértük a tanár véleményét. Érett módon kezeltük ezt a mindkettőnknek kellemetlen helyzetet.

A csengőt hallva megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mert bár gördülékenyen tudtunk együtt dolgozni, mégis nyomasztó volt ez az intenzíven együtt töltött idő. Nekem legalábbis biztosan. Összepakoltam a cuccomat és lerohantam a toronyból, hogy megosszam ezt a végtelenül üdítő délelőttömet Lunával, akibe legnagyobb szerencsémre hamar belefutottam. Szó szerint. Nekirohantam. A legjobb dolog a barátnőmben, hogy minden kínos szituációt úgy kezel, mintha a világ legnormálisabb dolga történt volna. Most is ez történt. Úgy tett mintha mindennapos lenne az, hogy nekirohanok a folyosón. Bár nem tagadom, egy párszor megtörtént már, amikor azt sem tudtam, hol áll a fejem.

- Akkor ha jól értem, nem csak órán kell élveznetek egymás társaságát, hanem szabadidőtökben is. - reagálta le a monológomat miközben bólogatott. Nem kérdeztem rá, miért csinálja, hiszen ha egy szóval kéne jellemeznem őt akkor az egyértelműen a furcsa lenne.

- Valahogy úgy... - válaszoltam halkan, mert habár tisztában voltam ezzel a ténnyel, így kimondva elég pocsékul hangzott.