LOVERS

𝚋𝚊́𝚓𝚒𝚝𝚊𝚕𝚝𝚊𝚗

Egy sápadt, üveges szemű lány pislogott rám akinek hatalmas karikák húzódtak a szeme alatt amik azt jelezhették, régóta nem pihente ki magát. Talán kényelmetlen az ágya, túl hangosan szuszognak a szobatársai, vagy a gondolatai azok amik nem hagyják aludni és éjjelente az őrületbe kergetik. Haja rendezetlenül állta, csak egy csat próbálta meg összefogni a tincseket amik rendetlen módon hullottak volna az arcába. Szépnek mondtam volna, de a jelző, ami legelőször eszembe jutott; megviselt. Olyannak tűnt mint akinek szüksége van egy ölelésre, de nagyon vigyázni kell, nehogy túl erősen szorítsd mert bármelyik pillanatban összetörhet.
Sóhajtva fejeztem be a tükörképem bámulását majd visszaindultam a könyvtárba miután az arcomat felfrissítettem egy kis hideg vízzel.

Tudtam, hogy ott lesz. Pontosan ezért mentem akkor tanulni. Tisztában voltam vele, hogy fel fog kavarni, mégsem tudok elszakadni tőle. Mintha valamilyen láthatatlan kötéllel magához láncolt volna amit eszébe sincs nemhogy elengedni de lazábbra venni sem. A vágy, hogy láthassam, nem akar megszűnni és egyáltalán nem is akarok tenni ellene.

Abba a hitbe ringatom magam, habár ő engem igen, de én őt nem engedtem el, akkor még nem lehet vége. Hiszen én még ragaszkodom hozzá. Akkor is, ha már csak egyoldalú, nekem még vannak érzéseim. Még reménykedek. Ha tovább lépnék, az azt jelentené, hogy lezártam. De ez egy olyan fejezet az életemben amit soha nem akarok befejezni, mégis ezt tettem. Persze, hogy így cselekedtem, ez volt a helyes. Megmentettem magam. De most mégis a világ legrosszabb döntésének tűnik. Mert ha elolvasunk egy fejezetet, bármilyen szép is volt, lehet az a kedvencünk a könyvben, nem fogunk megállni, hanem tovább haladunk és nem emlékszünk az apró részleteire. Elfelejtjük, mert azok amiket most érzünk mert nem lesznek fontosak vagy soha nem is léteztek, csak mi találtuk ki. Ettől félek. De mi van, ha pont az ellentéte következik be? Ha a történet további részét már nem fogjuk szeretni, és legszívesebben csak ezt az egy részletet olvasnánk el újra és újra? Ez az, amitől igazán rettegek.

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben még akkor is amikor beléptem a bájitaltan terembe. Mivel fejben teljesen máshol jártam, ezért fel is borítottam egy üstöt aminek sárgás, ragadós tartalma Draco fehér ingjére borult. Gyorsan leggugoltam és megpróbáltam felállítani az elborult tárgyat de ez nem sikerült. Zsebkendőt halásztam ki a táskámból amivel ösztönösen elkezdtem törölgetni az fehér felsőjét amivel csak rontottam a helyzeten. Ő azonnal elkapta a kezem és eltolta magától. Csak hogy még egyértelműbbé tegye szándékait, kimérten hátrébb lépett egyet majd nagy ívben kikerülve otthagyott. Ahelyett, hogy beszólt vagy hisztizni kezdett volna, csak egy gúnyos mosolyt kaptam és egy lenéző pillantást. Anélkül, hogy kikéreszkedett, kiviharzott a teremből majd becsapta maga után az ajtót mire összerezzentem. Érdeklődő szempárok fürkésztek én pedig zavartan lesütöttem a szemem és leültem a helyemre.

Mattheo szórakozottan nézte végig a kis jelenetünket majd úgy gondolhatta, nem volt így is elég kínos a szituáció, helyet foglalt a mellettem lévő üres széken és rám vigyorgott.

- Mit akarsz? - sóhajtottam fel.

- Mi rosszat csináltam? - húzta fel jobb szemöldökét a viselkedésemre célozva.

- Bocsi. - továbbra is engem nézett, jelezve, nem elégedett meg a válaszommal - Te semmit. - gondoltam bele. A tény, hogy Malfoyal zátonyra futott a kapcsolatunk egyáltalán semmi köze hozzá. Ezt tisztázva magamban elővettem a kedvesebbik énemet és normális emberként kommunikáltam vele ezután. - De nem válaszoltál a kérdésemre.

- Te sem az enyémre. - kontrázott rá.

- De én kérdeztem hamarabb. - mentem vissza óvodás szintre. Erre a kijelentésemre felnevetett majd a fejét megrázva előre fordult és a tanárnak szentelte a figyelmét aki beszélgetésünk közben már a teremben volt.

Az óra folyamán elkalandoztam és ezért lemaradtam egy nagyon bonyolult bájital készítésének első fázisáról.

- Most hozzákezdhettek a munkához. - zárta be a tankönyvet az oktató és egy bátorító mosolyt küldött a többiek felé. Én egy gúnyos vigyort kaptam. Kedves.

Az alapanyagokat kipakoltam az asztalomra majd elkezdtem tanulmányozni az elkészítés fül alatt lévő szöveget. Bár az anyanyelvemen volt írva, semmit nem értettem belőle. A hozzávalókat is csak nagy nehezen találtam meg benne.

Zavarodott arckifejezésemet látva Mattheo mellém lépett és elkezdte csinálni a főzetet. Már nyitottam a számat, hogy tiltakozzak, aztán eszembe jutott, hogy magamtól hozzá se tudtam kezdeni ezért jobbnak láttam csendben maradni.

- Észrevettem, hogy mondani akartál valamit. - pillantott fel rám kisfiús mosollyal - Ne tartsd magadba a csípős megjegyzésed szépségem.

- Semmi... - motyogtam és lehajtottam a fejem. Mi van velem? Nem szoktam zavarba jönni.

Az állam alá nyúlt, egy gyengéd de határozott mozdulattal megemelte majd egy arcomba lógó tincset a fülem mögé tűrt. Az ujjai ahol hozzáértek a bőrömhöz, lángolni kezdtek és amint távolodott a keze hidegség váltotta fel a kellemes, bizsergő értést amit a közelsége okozott.

- Ha nem ide figyelsz, sosem fogod megtanulni elkészíteni a bájitalt. - figyelmeztetett kedvesen - Ja, és szerintem fogd össze a hajad. - tette hozzá mellékesen.

A taláromat felhúzva kezdtem el kutatni gumi után de pár másodperccel később csalódottan ráztam meg a fejem. Ekkor mögém lépett és készített nekem egy copfot.

- Ezt hogy csináltad? - néztem rá kikerekedett szemekkel mire elnevette magát. Büszkeség töltött el. Én nevettettem meg.

- Régebben hosszú hajam volt, van gyakorlatom. - mondta miközben megkavarta az üstömben lévő löttyöt.

- Köszönöm. - mosolyogtam rá.

Az óra további része kellemesen telt. Nem tett semmilyen perverz megjegyzést és nem hozott kellemetlen helyzetbe. Jól éreztem magam vele, egy idő után sikerült teljesen felszabadulnom és már nem motyogtam vagy jöttem zavarba. A hajgumit megtarthattam, (pedig erősen tiltakoztam ez ellen) elmondása szerint én több hasznát veszem.