LOVERS

𝚊𝚔𝚔𝚘𝚛...𝚎𝚗𝚗𝚢𝚒?

A szobámba érve még mindig nem múlt el a gyomorgörcsöm. Sőt. Hányinger is társult hozzá, ráadásul egyedül is voltam (mivel ellógtam a szilenciót) szabadjára engedhettem a könnyeimet amelyek meleg, sós patakokban ömlöttek végig az arcomon. Teljesen eláztattam a felsőm ujját amivel próbáltam felitatni őket. Nem tudom mennyi ideig ülhettem az ágyam szélén így de csak arra lettem figyelmes, hogy egyre jobban elkezdtem fázni. Kerestem egy lázmérőt és gyanúm beigazolódott. A hideg is rázott, így már biztos voltam benne, hogy lázas vagyok. Betakaróztam és ledőltem. A szememet lehunytam viszont ilyenkor azonnal megjelent Draco amint azzal a lánnyal beszélget. Így csak forgolódtam és az orromat fújtam. A sírás miatt egy idő után már köhögnöm is kellett, kimentem egy pohár vízért, ekkor lépteket hallottam. Ránéztem az órára és realizáltam, hogy lassan vacsora.

- Nagyon rosszul nézel ki. - pislogott lám Luna a nagy szemeivel.

- Köszi. - nevettem el magam kínosan, tudom hogy nem akart megbántani, csak hát nyers a stílusa.

- De tényleg. Rosszul érzed magad? - nyúlt azonnal a homlokomhoz. - Merlinre! Te lázas vagy! - kapta el a kezét - Gyere, megyünk a gyengélkedőre.

- Nem, nem, jól vagyok, csak le kell ülnöm egy kicsit. - fogtam meg a kedvenc fotelem karfáját és óvatosan beleengedtem magam.

Luna leereszkedett mellém guggolásba, megfogta a karom és elkezdte azt simogatni.

- Csinálok neked teát. - vette el a bögrémet én pedig bólintottam és hagytam, hogy elvigye a kerámia tárgyat.

Amikor visszaért felálltam, hogy elvegyem tőle a forró italt de megszédültem így vissza kellett térnem az eddigi pozíciómba.

- Nincs mese, ha úgy érzed meg tudsz állni két lábon, indulunk Madam Pomfreyhez. - parancsolt rám én pedig már nyitottam a számat, hogy ellenkezzek - Nem vitatkozom. - tette hozzá komolyan.

A gyengélkedőre érve azonnal bedugtak egy ágyba, kaptam gyógyszert és le merném fogadni, hogy az egyik nyugtató volt, mert amint letettem a fejem a párnára, azonnal elnyomott az álom, a rémképek pedig nem gyötörtek ma tovább.

Reggel kipihenten de még rosszabb állapotban keltem. A tegnapi sírástól feldagadtak a szemeim illetve a tüneteim megmaradtak csak még fejfájás is társult hozzá.

Draco délután bejött hozzám, de nem akartam látni.

- Szia! - mosolygott rám amikor észrevette hogy kinyitottam a szemem.

Valami felismerhetetlen motyogással köszöntöttem.

- Hogy vagy? - érdeklődött.

- Őszintén? Pocsékul. - válaszoltam.

- Mi történt?

Erőltetetten felnevettem, az iróniát kristálytisztán ki lehetett belőle hallani.

- Ez most komoly?

- Mi? Nem teljesen  értelek... - ráncolta össze ijedten és zavarodottan a homlokát.

- Teszel rám magasról és most idejössz és úgy teszel mintha a világ legátlagosabb párja lennénk akiknek az a legnagyobb problémája, hogy nem aludhatnak együtt egy éjszaka. - köptem gúnyosan a szavakat.

- Te most azért vagy mérges rám mert Melindával beszélgettem? - kerekedett el a szeme.

- Ki az a... Ja hogy az a lány az udvaron akivel mindig van időd trécselni miután engem lerázol azzal, hogy tanulnod kell? Nem is tudom Malfoy, egyáltalán nem is jutott volna eszembe ha nem hozod fel.

- Féltékeny vagy?

- Szerintem jobb ha most elmész. - ignoráltam a kérdését.

- Mi van veled? Mióta vagy te ilyen? Ez nem te vagy... - sokkolódott le.

- Azóta mióta úgy döntöttél nem érek annyit, hogy egy minimális időt és energiát is belefektess a kapcsolatba.

- De...

- Hazudtál. Azt mondtad változtatni fogsz. Megígérted! - emeltem fel egyre jobban a hangom.

- Nem is hagytál időt változni! - válaszolt ingerülten.

- El se kezdd.

- Semmit nem tudok jól csinálni igaz? - nevetett idegesen - Próbálkozok jó?!

- Az nem ilyen! - homályosították el a látásomat a könnyeim. - Jelent ez neked egyáltalán valamit? - csuklott el a hangom.

Nem kaptam választ, egy ideig csak csendben néztük egymást.

- Persze, hogy jelent.

- Nem tudom mikor tűntek el az érzéseid és miért ilyen gyorsan de jobbnak látom ha most elmész mert nem akarok melletted lenni. Rosszul vagyok attól amit csinálsz, amilyen fájdalmat okozol a tetteiddel. - suttogtam a végét és már nem tudtam visszatartani a sírást.

- Igazad van. Talán sosem voltam elég jó neked és bármit teszek, nem fogok tudni megfelelni az elvárásaidnak. - ezzel felállt és kisétált a teremből.

Az egész testem remegett. Beleordítottam a párnámba.

Akkor ennyi? Nem is próbálkozik megmenteni a helyzetet? Nem is akarja jóvá tenni? Ennyit értem neki? Túl kemény voltam? De hát csak a minimumért könyörögtem!

Apró darabokra törtem. Megsemmisülve éreztem magam. Törni, zúzni akartam. Egyikre sem volt lehetőségem.

Nem tudtam elhinni, hogy elment. Akkor most végleg vége? Szakítottunk? Nekem csak időre van szükségem. De már belefáradtam. Ha nem tesz bele száztíz százalékot ezek után, akkor én nem akarom. Nem akarom, hogy tovább semmibe vegyen. Bár nem úgy távozott mint aki mindent meg fog tenni azért, hogy kiengeszteljen. Kezdjem el elengedni? De hát már megtörtént. Valahol mélyen már tudtam, ennek nincs jövője. De még szeretem. Nagyon nagyon szeretem. Hiányzik. Hiányzik az, aki akkor volt amikor beleszerettem. Aki itt ült velem szemben...őt nem is ismerem. Ő nem Draco. Nem lehet ő...