Egy lány, aki egyedül maradt. Egy lány, aki szívből gyűlöli a szüleit. Egy lány, aki bosszúra vágyik...
A nevem Luna. Luna Santiago. 17 éve a mostoha apámnál élek. Kiképeztek az ölésre. Egyetlen célom az életemben, hogy megtaláljam a valódi szüleim...
Luna: A birtokunkba behajtva amint megállt az autó én már szálltam is ki. Beviharoztam a konyhába és egy pohár vizet töltöttem magamnak. Gyorsan kortyolgattam mire a többiek is beértek.
-Ha nem baj ma valószínű itt éjszakáztok.-hallom meg bátyám hangját nem sokkal mögöttem.
-Nem a legszerencsésebb helyzet, de most jelen helyzetben nem ellenkezem.-Nem nézek hátra de fogadni mernék Dani gondterhelt arccal mondja mind ezt.
Kara mellém áll. Egy idő után lassan rá nézek kérdőn.
-Noel nem fog megölni.-jelenti ki mire az én szemöldököm csaknem a plafonig ugrik.
-Miből gondolod? Noel már RÉG nem mellettem áll.
-Ő nevelt fel Luna...azért ő sem annyira kegyetlen!-halkan beszélünk, nehogy feltűnést keltsünk a fiúk végett. Elgondolkoztam a szavain és mire válaszra nyitottam volna a szám Daren jelent meg az oldalamon.
-Jól vagy?-egyenesen a szemembe néz.
-Uhum.-amint hümmögtem egyet megöleltem.
-Mi történt pontosan?-húzódom el tőle és magamra öltöm a már megszokott álarcom.
-Noel emberi jöttek és lőttek. Ennyi!-tudtam, hogy valamit elhallgat. Minden esetre csak bólintottam mint aki be is veszi és nem feszegettem tovább.
...
Éreztetek már olyat, hogy szinte már belefulladsz a fájdalomba? Hogy nem tudsz menekülni a saját démonjaid elől? Hogy bármit teszel nem lesz jobb? Én is pont ezt éreztem aznap, amikor apám fülébe jutott, hogy valaki figyel engem. Mondanom sem kell szerintem, hogy milyen cirkusz volt itthon. Apa kijelentette, 3 hónap múlva férjhez megyek. Azóta eltelt egy kerek hónap. Teljesen kizártam mindenkit az életemből. Folyton csak bulizok, piálok, pasizok és ölök. Anyáék nem győzik elsimítani a magam mögött hagyott ügyeket, mert az emberek szerint újból felbukkant az "érzéketlen gyilkos" az az én. Nagyon örülök mit ne mondjak. Az emberek félnek tőlem. Még a zsaruk is. Ezért nem mer egyik sem nem hogy belém, de még a családomba se bele kötni. A titokzatos zaklatóm azóta se jelentkezett. Nem csodálom.
Egy átlagos nap van és én úgy döntöttem a reggelem egy kávézóban kezdem. Leültem az ablak mellé egy üres helyre. Amíg a pincér ide nem jön addig elkezdtem a telefonomat nyomni.
Nem sokkal később egy alak foglal helyet velem szemben. Fel sem kell néznem, hogy tudjam ki érkezett.
-Őszintén nem számítottam az érkezésedre.-jelentem ki érzelem mentesen és még mindig a telefonomat bújom.
-Szerinted én akarom ezt az egészet?-hangja nyugodt, de tudom, hogy legbelül tombol.
Lassan rá pillantok és tartjuk a szemkontaktust.
-Khm...-egy fiatal pincér srác áll az asztalunk mellett.
-Két Latte lesz.-Dario arra sem méltatja szegény csávót, hogy rá nézzen. Csak az én szemembe néz.
Nem megadva neki az örömöt fel pillantok a srácra. Legcsábítóbb mosolyt erőltetem magamra.
-Nekem inkább egy Capuchino lesz.
A fiú bólint és kacsint egyet. Fél szemmel látom, hogy Dario fel mosolyra húzza száját, majd amikor elmegy a srác megszólal.
-Látom még mindig ilyen senkik kellenek neked.
Vissza nézek rá.
-Ohh, mert te különb vagy.-mosolygok rá.
Nem szól semmit. Közben ki hozták a rendelésünket.
-Mikor jöttetek Madridba?-kortyolok egyet a kávémba és hátra dőlök. Nem nagyon ismerem Dariot és a családját, csupán párszor találkoztunk bálokon és ilyesmiken, de azzal tisztában vagyok, hogy ha valamelyik Salvatore utazik, akkor a többi is jön vele.
-Tegnap.-kortyol ő is.
Hümmögök egy sort és őt tanulmányozom a szememmel. Mikor ezt észre veszi megint fél oldalas mosoly jelenik meg az arcán.
-Luna, Luna, valaki nagyon elgondolkozott.-nevet fel és a nevemet nagyon lassan mondja.
-Kik jöttek veled?-terelem a témát.
-Carmen, Sebastian és Fabio.
Carmen az egyetlen húga. Csodálkoznék is ha nem hozta volna magával. Igaz csak két év van köztük de olyan mintha ikrek lennének. Sebastian Dario idősebbik öccse. Fabio pedig a jobb keze. Szintén nem meglepő, hogy ő is itt van.
-Rég láttam már Carmen-t.
-Ő is hiányol. Azt mondta vigyelek haza mert már mindenképp látni akar.-erre a mondatára mindketten elnevettük magunkat. Furcsa volt.
Többet nem beszéltünk. Megittuk az italunkat és Dario fizetett.
-Mivel vagy?-amikor kiléptünk a kávézóból egyből fel tette a kérdést.
-Dario Salvatore nem fogok melléd beülni az autóba ezt már most leszögezem!-fordultam felé.
-Ezt veszem egy; "sofőr hozott" válasznak. Úgyhogy legyél szíves a húgom kedvéért beszállni a kocsimba.
Egy ideig még szúrós szemekkel néztem őt, majd egy nagy sóhaj kíséretében arrébb löktek és beültem az anyós ülésre. Láttam még azt az önelégült vigyort a képen.
...
-Car! Megjöttünk!-kiabálva rúgja le magáról a cipőt és indul meg a nappali felé.
Nem válaszolt senki. Elkezdi keresni a hatalmas villában, majd amikor ezt megelégelte mert nem találta sehol, felhívta. Nem hallottam mit beszéltek mert elvonult. Én ez idő közben a bárpult mellett álltam. Mikor vissza ért hozzám ő felsége megáll előttem.
-Elment vásárolni.
Bólintok és a szemét nézem. Egy pillanat alatt válik a gyönyörű kék szeme szinte már feketévé. A tekintetem lecsúszik a szájára, majd vissza a szemére.
Egy másodperc.
Egy másodperc kellett ahhoz, hogy egymásnak essünk.
...
Le dől mellém. Mind a ketten lihegünk.
-Azt a kurva! Rég volt már ilyen jó!-szólal meg egy idő után.
-Háthh, nem csak neked!-lihegek és még mindig az élvezet hatása alatt vagyok.
*Aznap követtem el életem egyik legnagyobb hibáját. És meg csak nem is tudtam róla...*
Dario Salvatore (23)
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
