Fate is in our hands - What if...

Egy puskaporos hordó

  Harry Potter, Hermione Granger, Ronald Weasley. A varázslónak vagy boszorkánynak először az jutna a híres trióról eszébe, hogy ízig-vérig Griffendéles, összetartó, hűséges, és elpusztíthatatlan. Nem pedig az a düh és bosszúállás, ami hármójuk arcán és szemében tükröződik, ahogy vágtatnak a folyosókon, nem figyelve, ki mellett haladnak el.

  Hogy hogy is kerülnek ilyen helyzetbe? Ahhoz egy kicsit vissza kell tekerni az időben; ténylegesen nem sokat, alig egy fél napot.

  A reggelinél kissé morcos társaság tapintatosan félrehúzódott a többi diáktól, főleg a háztársaiktól, akik tiszteletben tartották ezt - az épp keringő pletykák és álhírek miatt akkor sem tettek volna mást, ha a hármas jó kedvében lett volna. A borús hangulat oka némi fenyítés volt az új Sötét Varázslatok és Kivédése - Szigorúan Csak Elmélet - tanártól, magától Dolores Umbridge-tól. A tanárnő ugyanis, akit a minisztérium rendelt ki az iskolába, a legapróbb kihágást sem tűrte meg. Előszeretettel osztogatta a büntetőmunkákat, extra dolgozatokat, lekezelő és kioktató beszédeket. Mindezt a nap mind a huszonnégy órájában, fáradhatatlanul, és lépten-nyomon meghazudtolva az igazgató, a nagy Albus Dumbledore, és a Kis Túlélő, Harry Potter szavait is. Amit bizonyos szintig a barátai is megsínylettek.

  Ebben a fantasztikus, valamint újabban mindennapivá vált hangulatban találta meg őket a másik trió, a hírhedt Mardekáros nagymenők hármasa: Draco Malfoy, Theodore Nott, illetve Blaise Zabini. Köztudott tény volt, hogy Draco a Crack és a Monstro fiú védelmét élvezte, egészen addig, ameddig le nem cserélte őket két több agyi kapacitással rendelkező társára, akik nemcsak, hogy értették a szavait, de értelmes válaszokat is tudtak adni, képesek voltak rendre tenni és kijavítani, ha szerintük hibázott, illetve visszatartani a totális katasztrófától.

  Mondanom sem kell, ez nem az a reggel volt, amikor a két Mardekáros visszatartotta volna a harmadikat, sőt! Eléggé bal lábbal ébredtek ahhoz, hogy ők is fejest ugorjanak a Mardekárosok mindennapos hobbijába: Griffendélesek megalázása, bántása, piszkálása, tönkretétele, kiakasztása, és így tovább. A listát még vagy egy órán át lehetne taglalni, igen részletesen; a választék hatalmas, de felesleges lenne mindet felsorolni.

  Amint a hármas belépett a Nagyterembe, és megpillantották a Griffendéles triót, igazi ragadozómosoly került az arcukra, mint annak az állatnak, ami megtalálta a prédáját, lassan elkezdte becserkészni, és teljesen biztosra veszi, hogy el is kapja azt. A három fiú váltott egy sokatmondó pillantást, amiben mind a saját gondolataikat látták tükröződni, így határozottan indultak meg a Griffendéles asztal felé.

  Hogy ki volt a legjobban meglepődve a fejleménytől, azt nehéz lenne eldönteni, mivel amint észrevették a lassan kibontakozó jelenetet, mind elhallgattak. Tanárok és diákok egyaránt. Az igazgató úr, és a két ház vezető tanára valószínűleg azonnal megakadályozta volna a dolgot, mindössze egy pillantással és egy torokköszörüléssel, mivel azonban egyikük sem tartózkodott a Nagyteremben, mindenki csak figyelt és várt, anélkül, hogy egy fikarcnyit is beleavatkozott volna.

  Amint a három fiú megállt az asztal bejárat felőli végénél, ezáltal a három Griffendéles mellett is, már mindenki őket nézte. Egy légy valahol a teremben zümmögött, hogy aztán gyorsan leszálljon valahová és elhallgasson, nehogy megzavarja a rosszat ígérő csendet. A hangulathoz a legkevésbé sem illett az elvarázsolt mennyezeten beszűrődő napsütés és szinte felhőtlen jó idő. Mintha még ez is gúnyt akart volna űzni a Griffendélesekből.

- Mit akarsz, Malfoy? - vetette oda Ron foghegyről, a legkevésbé sem kedvesen, udvariasan vagy érdeklődően. Látszódott rajta, minden vágya az volt, hogy az összes élőlény és zavaró tényező elkerülje, ő pedig visszabújhasson az ágyába, nagyjából egy életre. A tányérjára kiszedett ételt is szinte csak turkálta, habzsolós és nagyevős szokása ellenére.