One more night [Aizawa X Oc]

1

Idegbetegen futottam végig a UA folyosóján, a tanári ajtaját célozva meg. Közben mentálisan olyanokat káromkodtam, hogy valószínű, hogy Jézus azóta is az állát próbálja felszedni a földről, ha hallotta.

- Nem lehetett volna előbb szólni, hogy mikor kezdek?? Az túl egyszerű lett volna, mi?! Ahh hagyjuk, mielőtt leütöm azt a pockot- morogtam magamban, az igazgatóra célozva.

Egy ideje beadtam a jelentkezésemet a UA hősképzőbe, és már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is válaszolnak, ma üzenetem érkezett. Felvettek, mint oktatót. És azonnal be kellett mennem, mert miért is ne? Nyilván készpénznek vették, hogy épp nincs dolgom. Oh, ha tudták volna, hogy épp miket művelünk a párommal a kanapén..

- Csoda hogy egyáltalán engedett leszállni a farkáról- gondoltam még mielőtt betörtem volna a tanáriba. Mert leginkább erre emlékeztetett a belépőm, ahogy kopogás nélkül, még rohanás közben ugrottam be az ajtón. Halálra is rémült volna mindenki tőlem, ha éppenséggel van valaki a teremben.

- Na szép. Felhívnak, közlik hogy rohanjak, mert különben elkések a rákba, de ők lusták idehúzni a belüket- osztotram meg a gondolataimat a falakkal.

- Nem gondolja, hogy elég durva dolgokat mondd rólunk rögtön az első napján?- szólalt meg valaki, akit valószínűleg eddig nem vettem észre. Egy monitor mögül bukkant elő, teljesen rám hozva a frászt.

- Szuper, most ki is leszek rúgva. Itt van a pocok is? Esetleg mégvalaki a szekrényben?- sóhajtottam fáradtan.

- Magának is jó napot. És nem, nem lesz kirúgva, mert nem vagyok akkora szemét, hogy bepanaszoljam az igazgatónak. Aki most nincs itt. Ahogy láthatja is- tárta szét a karját a csöves kinézetű fazon.

- Ezer hála- villantottam egy mosolyt- egyébként hogy nem vettem észre magát..? Romlanak az érzékeim- estem gondolkodóba, inkább magamhoz beszélve, mint hozzá. Becsületére legyen mondva, türelmesen várakozott, miközben valószínűleg elkönyvelt egy futóbolondnak, de ez a legkevésbé sem zavart.

- Jaj, el is felejtettem bemutatkozni- kaptam a fejemhez- Riima Mirai vagyok, és ööö.. ha minden jól megy, a kollégád- meredtem rá bugyután.

- Reméljük a legjobbakat- válaszolt, de állítom, hogy szarkazmus bujkált a hangjában- Én Aizawa Shouta vagyok.

- Jaaa, Ereaser- head!- kiáltottam föl, mire összehúzta a szemét- mindig is azt gondoltam, hogy hülye neved van- jegyeztem meg bunkó módon. Biztos megszeretett.

- Te ne mondd, téged Maddie-nek hívnak- nézett rám lesajnálóan, és mintha egy pillanatra elvigyorodott volna. Gúnyosan természetesen.

Nos, igen. A hős- és egyben gúnynevem a Maddie lett, viszont ez nem egy ártatlan angol névből eredeztethető. Az emberek egész egyszerűen őrültnek tartanak, ezért a ,,Mad" szó becézett változatán hívtak, ami a Maddie. Iskolás koromban még jópofa ötletnek tartottam ezt megadni hősnevemként, viszont hamarabb híres lettem, mint vártam, és így rám ragadt. Egye fene, a népek azóta is ezen röhögnek, de kit zavar az?!

- Kuss legyen radírképű- na jó, lehet hogy engem egy icipicit zavar.

Válaszul fáradtan felsóhajtott, és megkérdezte, hogy akarok-e még aznap találkozni az igazgatóval, vagy még oktogatom őt egy darabig. Komolyan elgondolkodtam a válaszon...

Végül mégis Nezu igazgatónál kötöttem ki (akit jelenleg nem tudok értelmezni. Most akkor egérnek hívjam, vagy pocoknak?), és szerencsésen fel is vettek. Az, hogy meddig fog tartani, hogy van munkám, senki sem tudja, de jelenleg örülök neki.

A gondolataimba merülve, és némileg lenyugodva léptem ki az iskola kapuján, majd kissé meghatottan néztem fel rá.

- Előre nyilvánítok részvétet azoknak a diákoknak, akiknek tönkre fogom tenni a lelkivilágát- motyogtam elérzékenyülten.

- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam- szólalt meg valaki a hátam mögül. Pontosítok, szinte a nyakamba lihegett.

Egy diszkrét üvöltés kíséretében perdültem meg, hogy az illetőt megkínáljam csicskalángossal, de még idejében megállt a kezem. Elismerésem, amiért a szeme sem rebbent.

- Megint maga az? Hányszor akarja még rám hozni a szívrohamot?? Esküszöm, higy legközelebb leütöm- ripakodtam rá.

- Talán jobban kéne figyelnie. Ha már ilyen elismert hős- forgatta meg a szemét.

- Csak nem féltékenyek vagyunk, amiért jobb vagyok?- vigyorogtam rá, de válaszul csak morgott valamit, majd megfordulva menni készült.

- Várjon már, valamit akart tőlem, nem?- szökkentem mellé, oldalról bámulva az aurájába.

- Nem lényeges- válaszolt közömbösen.

- Nekem mindegy. Tegeződünk?- szegődtem mellé, azzal a határozott tervvel, hogy egy jó ideig zaklatni fogom.

- Ez most honnan jött?- lepődött meg.

- Nem szeretek magázódni- legyintettem- az olyan mintha öreg lennék- húztam el a szám.

- Mert nem érzed magad annak?

- Hööö- hajoltam el döbbenten- te öregebb vagy, szóval ezt én kérdezhetném tőled.

Vállat vont, úgy sétált tovább.

- Hová megyünk?- érdeklődtem.

- Én elmegyek és megiszom valamit annak tiszteletére, hogy túléltem a mai napot, te meg.. békén hagysz- ismertette terveit. Amik nem egyeztek az enyémekkel, szóval gyorsan korrigálni kellett őket.

- Pontosabban együtt megyünk inni, és reméljük hogy minimális mértékben be is rúgunk- elmélkedtem.

- Biztos hogy nem. Ráadásul a hősök nem rúghatnak be. Semmi olyat nem tehetnek, ami a civileket megbotránkoztatja, vagy a kárukra válhat- oktatott ki.

- Ne baaassz- meredtem rá, de egy olyan pillantást lövellt felém, ami miatt rögtön korrigáltam- akarom mondani.. ne mondd. Vagy mi- zavarodtam meg.

Miután továbbra is mellette sétálva osztottam meg vele értelmes gondolataimat, sóhajtva vette tudomásul, hogy ebből bizony nem szabadul, így a legközelebbi bárba is együtt léptünk be. Bár szerintem a kocsma szó jobban visszaadná a hely hangulatát, de ezen nem gondolkoztam sokat.

Miután kerestünk egy szimpatikus asztalt, és kikértük az első kört, el is kezdődött az estém, ami nemvárt események sorozatát hozta magával.