One more night [Aizawa X Oc]

Epilógus

A szekrényben matatva próbáltam megtalálni a müzlisdobozt, amire égetően nagy szükségem lett volna, ha nem akarok éhen dögleni, de valahogy csak nem akart a kezembe akadni a szerencsétlen.

- Hova a rákba teleportált el az a rohadt..- kezdtem volna el szidni a dobozt, de ekkor éreztem, hogy egy kéz csattan a fenekemen. A sokk hatására kis híján visítva felugrottam, de ennek következtében mindenképpen bebasztam volna a fejem a szekrénybe, tehát inkább elővettem a diplomatikus, nyugodt énemet.

- Aizawa, mi a fasz- ,,szidtam meg" a bútor mélyéről.

- Mit keresel ilyen elszántan?- hallottam a hangján, hogy vigyorog.

- A reggelim, de szerintem elszublimált- másztam ki a polcok közül sóhajtva.

- A müzlire gondolsz, ami az asztalon van?

Nos, valóban ott volt. Pontosan az orrom előtt.

Bambán meredve próbáltam felfogni, amit látok, majd inkább csak egy 'kösz'-t morogva öntöttem bele a tejbe, ami már egy ideje a tányéromban pihent.

- Mielőtt nekiállsz zabálni, kapok egy csókot, vagy valamit?- fordított meg sóhajtva, mire szemforgatva teljesítettem kérését.

- Egyébként jól láttam, hogy a tejre öntötted rá a müzlit?- húzta össze a szemét, mikor elváltunk.

- Igen, miért? Talán bajod van vele?- csodálkoztam.

- Elviszlek egy pszichológushoz, mert ez nem normális- ingatta a fejét hitetlenkedve.

- Aki ezért rögtön diliházba is dugna, ugye?- jegyeztem meg szarkasztikusan, közben tömve a pofám a normálatlan módon elkészített kajámmal.

- Ez a minimum- bólogatott komolyan- és tizenöt perces késésben vagyunk- tette hozzá mintegy mellékesen.

Azt hiszem, fölösleges lenne ecsetelni, milyen irdatlan sietséggel próbáltunk elkészülni az elkövetkezendő momentumokban, és hogy miféle új káromkodásokat találtam ki. Igen, elkéstünk, és igen, mindenki leszarta. Hozzászoktak már, hogy tőlünk egyszerűen lehetetlen elvárni, hogy időben érkezzünk munkába. Ezt mondjuk megkönnyíthette volna a tény, hogy mindketten kétlaki módon csöveltünk egyszer nála, egyszer nálam, amivel együtt járt, hogy a cuccaim fele nála kötött ki, és így tovább. Ergo minden adott volt ahhoz, hogy normális emberek módjára időben érkezzünk, de ez valahogy sosem jött össze.

- Jó mulatást a pokolban- küldtem  vigyorogva a balhés A osztályhoz.

- Én is szeretlek- forgatta meg a szemét, majd egy ráérős csók után elhúzta a csíkot, hogy egy laza huszonkét perces késéssel elkezdhesse az órát.

Életvidáman battyogtam a tanári felé, és ezúttal tényleg nem szarkasztikus értelemben voltam jókedvű.

Amióta összejöttem Shouta-val, egyszerűen kivirultam, és mintha minden színesebbé vált volna. Először féltem, hogy mi lesz, ha elmúlik a varázs, de rájöttem, hogy alaptalanul. Lehetetlen nem jobban szeretni ezt az embert minden egyes nap.

Minden reggel mosolyogva kelek, mert ott van mellettem, ő az első, akit meglátok, és már ez boldoggá tesz. Ráadásul viszontszeret, elviseli a faszságaimat, és hagyja, hogy önmagam legyek. Egyszóval, túlságosan is tökéletes vele lenni, és imádkozom, hogy, ez sose változzon meg.

Halkan dúdolva nyitottam be a szobába, mert tudtam, hogy ilyenkor senki sem szokott itt lenni. Addig is gondoltam, elfoglalom magam valamivel.

A telefonomon toltam a Candy crush-t, próbálva szintet lépni, de ekkor üzenetet jelzett a telefonom.