One more night [Aizawa X Oc]

18

Nem maradtam sokáig a kórházban. Saját felelősségre hazaengedtek, miután addig erősködtem, hogy megleszek egyedül.

Utólag megtudtam, hogy a lány, akinek a sérüléseimet köszönhetem, belehalt a sajátjaiba. Ráadásul a sajtó az egészet úgy kezeli, mintha elvettem volna egy ártatlan életét. Talán akkor megbocsájtottak volna nekem, ha én is meghalok.

Egyedül tengettem a napjaimat. Üresnek éreztem mind a lakást, mind magamat. De mindegy volt, mert már az utolsó embert is ellöktem magamtól, aki törődött velem.

A gyógyuló sebeim folyton fájtak, és tudtam, hogy a hegek meg fognak maradni, de nem érdekelt. A szívem jobban fájt minden másnál.

Szerencsére dolgozni nem kellett mennem amíg nagyjából fel nem épülök. Nem is bírtam volna ki, de itthon még inkább belesüppedtem a depresszióba. Annyira, hogy már a piálás sem hozott örömet.

Nagyon hiányzott Aizawa. És akármikor felhívhattam volna, mert nem tiltotta le a számom. A lakására is elmehettem volna. Csak bocsánatot kellett volna kérnem, de nem tettem. Elvégre fogalmam sem volt, hogy mi miatt kéne. És nem éreztem úgy, hogy jogom van odamenni és zavarni őt.

Az egyik este épp egy újabb cikket olvastam, ami rólam szólt. Kivesézte minden eddigi tettemet, kiemelte, hogy mekkora szemét vagyok, és egy brutális gyilkosnak állított be. Ez egy normális pillanatomban meg sem hatott volna, de akkor pont nem voltam a topon.

- Szóval ennyire utáltok? Rendben. Akkor nincs mit tenni- kapcsoltam ki a telefonom, majd az ablakon át elhagytam a lakást.

A képességem segítségével ugráltam tetőről tetőre, amíg el nem értem azt az épületet, aminek a tetejéről aznap megláttam a gonosztevőt, akit megöltem.

- Sosem gondoltam volna, hogy az emberek ennyire szemetek tudnak lenni- sóhajtottam, mikor megállapodtam a tető szélén.

A mélybe nézve gondolkodni kezdtem. Arról, hogy ha újrakezdhetnék mindent, mit csinálnék másképp. Aztán valahogy azt a bizonyos harcot kezdtem visszapörgetni magam előtt. Minden mozzanata élénken élt az elmémben, csak a zuhanás volt homályos.

- A végén teljesen azt hittem, hogy földet érek- meredtem magam elé- de sosem gondoltam volna, hogy elkapott. Még az is lehet, hogy hallotta a-

Mintha áramütés ért volna, úgy emlékeztem vissza, hogy mit mondtam legutóbb.

- Szeretlek- formáltam a szót, mintha ismerkednem kéne a hangzásával.

Felálltam. Fogalmam sem volt, hogy mihez kéne kezdjek ezután. Az egy dolog, hogy emlékszem, de ez nem old meg semmit. Továbbra is gyűlöl mindenki, és ez nem fog megváltozni.

- Ha most leugranék, akkor nem kellene tovább gondolkoznom ezen- motyogtam- és ezalkalommal nem kapna el.

Végül hazamentem. Nem lettem öngyilkos, pedig nagyon gondolkoztam rajta, hogy végetvetek ennek az egésznek. De nem voltam rá képes.

Két hét múlva visszamentem az iskolába. Műmosollyal az arcomon válaszolgattam mindenkinek, aki a hogylétem felől érdeklődött. Természetesen azt hazudtam, hogy jól vagyok.

- Hali, Mirai- állt meg az asztalom mellett Mic- az a helyzet, hogy be kéne ugranod Aizawa helyett a balhés A-sokhoz, mert szólt, hogy nem fog ideérni az első órára- adta elő.

- Persze, megyek is- tápászkodtam fel, gondolván, hogy abból semmi baj nem lehet, ha csak beugrom helyette, mert így nem fogunk összefutni.

- Király, na szia!- köszönt el, rögtön el is húzva a csíkot.