One more night [Aizawa X Oc]

14

A vasárnapom délelőttje már sajna nem volt olyan izgalmas, mint a hétvége első fele, ugyanis egyáltalán nem találkoztam Aizawa-val, sőt, egyáltalán senkivel sem. Csak elvégeztem a hősi teendőimet, és ennyi. Aztán amikor a megbízatások sora véget ért, és végre szusszanhattam egyet, eljutott a tudatomig, hogy konkrétan nincs semmi, amit csinálhatnék a random emberek életének megmentésén kívül.

- Eh, jól elbasztam az életem, azt meg kell hagyni- húztam el a szám, miközben a plafont bámultam, a hétvégémből maradó fölösleges időm felhasználási módjain gondolkodva. Hát, nem volt túl sok.

- Erre hamarabb is rájöhettél volna. Konkrétan egy ember van csak, akivel foglalkozhatsz, és akinek egy iggazán kicsit fontos vagy- röhögött ki gúnyosan a belső hangom.

- Kurva anyád- reagáltam le, kicsit sem pszichopata módon az elmém szemetebb részének kételyeit- mindenesetre, ma kimozdulunk- határoztam el magam.

Bő húsz perc múlva pedig már az aszfaltot koptatva igyekeztem a kedvenc helyem felé, a szokásos öltözékemnél kissé kihívóbb ruhában. Magamnak sem vallottam be, de megrémisztett, ahogy hirtelen bele kellett gondolnom az elcseszett életem teljes valójába, így eldöntöttem, hogy még aznap este felszedek valakit. Fogalmam sincs, pontosan mit is akartam bizonyítani ezzel.

A kissé lepukkant bárba lépve egyből megcsapott az alkohol, a cigaretta és az izzadtság szaga, amitől egy pillanatra hátra is hőköltem, annyira elszoktam már az utóbbi időben az itteni körülményektől.

Azért kezdtem idejárni, mert itt nem kellett attól félnem, hogy lencsevégre kapja valaki, ahogy részegen hányok az asztal alá. Túl félreeső helyen volt ehhez a szórakozóhely, ráadásul a mai paparazzik nem süllyednek olyan mélyre, hogy betegyék a lábukat egy ilyen mocskos környékre.

A szokásos asztalomnál foglaltam helyet, ahonnan  minden bent tartózkodóra ráláttam, és ők is rám. Ezzel a taktikával átlagosan 10 perc alatt kerítek magamnak partnert, de ezalkalommal valahogy nem hozott lázba egy újabb egyéjszakás kaland gondolata.

Unottan lapozgattam az itallapot, azon gondolkozva, hogy mennyire is akarok berúgni, amikor valaki hirtelen mellém lépett.

- Miraiii! De jó látni, már olyan régóta nem jártál itt- üdvözölt kitörő örömmel a kedvenc csaposom. Természetesen vele is összefeküdtem már párszor, így régi ismerősként üdvözölt- ej, de szarul nézel ki.

- Tudom- húztam kínos félmosolyra a szám- azért vagyok itt, hogy kicsit felrázzam a nyomoronc életemet.

- Na mesélj, mi történt- kíváncsiskodott a srác.

- Csak rájöttem, hogy mennyire elbasztam. Mármint mindent. Nincs semmi, ami miatt élhetnék, vagy akinek fontos lennék. Szóval most asszem berúgok egy kicsit és elfelejtem ezt az egészet- vázoltam neki a helyzetemet tömören.

- Húú. Durván bedepresszióztál, ha nem tévedek. Viszont nincs igazad, mert mindenki hálás neked, akit hősként megmentesz. A hozzád hasonló lázadó barmok pedig imádják a stílusodat, szóval hozd rendbe az egódat, és gondolj bele, hány rajongód van. Az ivást viszont, mint mindig, támogatom- vigyorodott el- sőt, ha szeretnéd, másban is szolgálatodra állok- biztosított egy kacsintással kísérve- na, hozok neked valami finomat, te pedig addig gondold át, amit mondtam- veregette meg a vállam, magamra hagyva.

- Nincsenek is rajongóim- morogtam az orrom alatt- tényleg csak pár megvadult tinédzser, plusz a csövesek, meg még akikkel basztam, de ennyi a rajongótáborom. Nem véletlenül híresültem el Maddie-ként, a kurválkodó, rosszéletű hősként. Csak azért tűrnek még meg, mert erős vagyok- támasztottam a tenyerembe az állam- egy fostalicska vagyok, ennyi.