One more night [Aizawa X Oc]

17

Fogalmam sem volt, hogy mikor ébredtem újra tudatomra. Vagy hogy egyáltalán miért lélegzem még.

Az első pillanatban nem is éreztem mást a tompa fájdalmon kívül. Aztán eszembe jutott, hogy nekem még mindig zuhannom kéne. Viszont nem éreztem a szelet, és nem is hallottam semmit, ami a külvilág jelenlétére utalt volna.

Lassan úgy éreztem, képes vagyok megmozdítani a tagjaimat, viszont ugyanebben a pillanatban valami borzalmasan erős fájdalom nyilallt minden egyes porcikámba.

Ez nem olyan volt, mint amit a támadások alatt éreztem. Ez a fájdalom bennem volt, az ereimben lüktetett és mindenemre kihatott.

Magamon kívűl üvöltöttem fel, a szemeim felpattantak, és szinte megveszve kerestem a szenvedéseim okát. Valami lógott ki a karomból, amit bár nem láttam tisztán, kitéptem onnan és messzire hajítottam.

Heves pislogással próbáltam megszüntetni a szédülésemet, és fókuszálni végre, amikor egy csomó ember tolult a látóterembe, lefogva engem.

- Valaki kösse vissza az infúzióra!- harsogta valaki- Még nem kapott elég vért!

- Ha nem akarod, hogy letépjem a fejed, meg ne próbáld megint rámtenni azt a szart- lihegtem a leghangosabb ember felé.

- Kérem nyugodjon meg. Infúzióra van szüksége, rengeteg vért veszített- próbált beszélni hozzám.

- De nem más vére kell! Így csak árt, miért nem képes felfogni?!- üvöltöttem.

- Doktor úr, a képessége miatt lehet, hogy fájdalmai vannak az infúzió hatására- szólalt meg egy női hang.

- Nem lehet, hanem kurvára biztos hogy fájdalmaim vannak, basszameg- próbáltam ráfókuszálni a férfi arcára.

Még egy darabig biztos ordítottam volna az orvossal, de ekkor valaki észbe kapott, és belémnyomott egy adag nyugtatót, ami egy időre kiütött.

Amikor legközelebb felébredtem, már nem fájt mindenem. Úgy tűnt, nem kötöttek rá újabb vérinfúzióra, aminek őszintén örültem.

Lassan kinyitottam a szemem, majd hunyorogva bámultam a plafont egy ideig, míg megszoktam a fényt. Azután lassan felültem, bár ez egy rossz ötletnek bizonyult, ugyanis nem tudtam, hogy előbb hányni fogok, vagy eldőlni a szédüléstől.

- Döglöttem volna meg inkább, baszki- dörzsöltem meg a szemem, felfedezve egy újabb kanült a csuklómban, ami hál' istennek nem vért vezetett belém, csak valami fehéres löttyöt.

- Egyáltalán hogy a bánatba voltam képes túlélni azt az esést?- beszéltem továbbra is a falhoz.

- Kettőt tippelhetsz- szólalt meg valaki mögöttem, mire lassan felé fordítottam a fejem, ugyanis egy gyorsabb mozdulat mindenképpen hányást eredményezett volna.

- Aizawa..?- az ajtó mellett állt, a falat támasztva. Ám ebben a pillanatban ellökte magát, és két lépéssel átszelve a szobát, mellettem termett.

- Én.. nem is tudom, hogy mit mondjak- sóhajtott.

Lehajtottam a fejem, mert arra lettem figyelmes, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, elhomályosítva a látásom.

- Sajnálom- motyogtam a sírás küszöbén állva.

- Mit sajnálsz?- lepődött meg, nekem pedig már el is eredtek a könnyeim, apró pöttyöket hagyva a lepedőn.

- Te sírsz?- döbbent meg még jobban, leguggolva az ágy mellé, hogy megbizonyosodhasson róla.

- Nem- temettem arcomat a kezembe, csillapítani próbálva zokogásomat.

Ekkor éreztem hogy besüpped mellettem a matrac, majd két kar von abba az ölelésbe, ami már annyira hiányzott.

- Semmi baj- nyomott egy puszit a fejem búbjára, amivel csak azt érte el, hogy még jobban sírni kezdtem.

Végig nyugtatgatott, amíg le nem csillapodtam.

- Hogy éltem túl?- kérdeztem két szipogás között.

- Elkaptalak- válaszolt, mire felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

- De komolyan..- nevettem fel kínosan.

- Mondom, elkaptalak- ismételte.

- De hogy tudtál volna elkapni? Nem is voltál a közelben- fordítottam el a fejem, az egyik sarkot kezdve tanulmányozni.

- Kaptam egy riasztást arról, hogy elszabadult egy erős gonosztevő, és elindultam lekapcsolni. Aztán leközölték, hogy te már harcolsz vele, de mire odaértem, már zuhantál- halkult el a hangja a végére- Azt hittem, végig fogom nézni ahogy meghalsz.

- Nagyon erős volt- suttogtam.

- Tudom. Ezért kellett volna megvárnod az erősítést.

- De én nem kaptam riasztást! Csak láttam egy ledőlő épületet, és gondoltam, megnézem. Nem tudtam, hogy kell segítség- válaszoltam némiképp visszanyerve a hangom.

Nem válaszolt, ezért ismét felnéztem, és legnagyobb döbbenetemre azt láttam, hogy ő is a könnyeivel küzd.

- Hé, nincs semmi gond- tornáztam feljebb magam, kezeim közé véve az arcát- Miattam nem éri meg aggódni, ugye tudod?- mosolyodtam el.

- Akkora idióta vagy- egy pillanatra tényleg dühösek tűnt a hangja.

- Tudom. Ne haragudj emiatt az egészért- sóhajtottam.

- Most nem arról van szó- tolta félre a kezeimet, összefogva azokat a sajátjával- miért nem érted meg, hogy igenis értékes ember vagy? És teljesen normális, ha aggódom érted- jelentette ki mérgesen.

- Miért lenne normális? Nem vagyok senkid. És senki, aki pótolhatatlan- fakadtam ki, de amint kimondtam, már meg is bántam.

Látszott a szemén, hogy ez tényleg rosszul esett neki. Bár pontosan nem tudtam volna megmondani, hogy miért okozott fájdalmat neki. De tudtam, hogy már megint elcsesztem.

Elengedte a kezeimet, amik így magatehetetlenül hullottak az ölembe.

- Nem emlékszel, mit mondtál legutóbb, ugye?- kérdezte halkan.

- Mit mondtam?- néztem rá értetlenül.

Ám nem kaptam választ. Egyszerűen felállt és kisétált az ajtón. Úgy éreztem, mintha vele együtt a fény is elhagyta volna az életemet.

- Basszameg- suttogtam magam elé, miközben újfent eleredtek a könnyeim.